Hol folytatta tanulmányait?
Édesapámhoz – és fiamhoz – hasonlóan én is Szegeden végeztem, ennek a városnak vagyok a szülöttje is, és ez a város azóta is az ott honom. 1985-1990 között voltam egyetemista, lelkes Tudományos Diákköri hallgató Erős professzor úr kutatócsoportjában. Országos Tudományos Diákköri Konferencián első helyezést és Apáthy István Emlékérmet kaptam, amelyekre nagyon büszke vagyok. Köztársasági ösztöndíjasként végeztem, Selmeczi professzor úr pedig örömmel fogadott a Gyógyszertechnológiai Intézet munkatársaként, ahol egy évvel a végzést követően megszereztem a dr. univ. fokozatot is.
Ki volt a szakmai példaképe, és miért?
Három nagy mentort tartok számon: elsőként és folyamatosan az édesapámat, dr. Csóka Istvánt, akitől a hivatás szeretetét, a dolgos munkát, az alázatot tanultam és tanulom. No és persze azt, hogy amint József Attila írta, „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”.
Erős István professzort már említettem: ő tanított meg a precíz laboratóriumi munkára, megérezhettem mellette az alkotás örömét és megkaptam tőle azt a szabadságfokot, ami kellett ahhoz, hogy „lélegezzek” és alkossak, amikor inspirációm van. Ehhez mozgásteret is biztosított számomra, akár tanulni akartam, akár kimozdulni külföldre, akár csak elvonulni kicsit gondolkodni a klasszikus munkarendtől eltérő módon.
Hihetetlen lehetőségeket kaptam tőle, amiben már tanársegédként olyan helyeken állhattam elő ötleteimmel, amiről kortársaim csak álmodoztak. Vers- és színházszerető ember volt, máig őrzöm azt az írógéppel írt verset, amelyet egy válságos élethelyzetben kaptam tőle és kitűzve tartottam – míg meg nem tanultam – az irodámban, ma is sokszor eszembe jut.
Paál Tamás professzort szintén mentoromnak tekintem, akitől megtanultam az élet „interdiszciplinaritását”, a minőségtervezést („a minőséget nem lehet belevizsgálni a termékbe”), az adatok információkká formálását és azok értékelését, értelmezését és a gyakorlatba történő átültetésének módszertanát.
Miként emlékszik vissza a pályakezdés éveire? Melyik volt az első munkája, és mi jelentette a legkomolyabb kihívást pályakezdőként?
A pályakezdés első éveiben két kihívással szembesültem. Az egyik az volt, hogy előadást kellett tartani rendszeresen „sok” ember előtt, illetve gyakorlatot tartani külföldi hallgatóknak angol nyelven. Ezek a feladatok a mai napig az életem részét képezik, nyilván a rutin és az évek megtették hatásukat, így az örömérzés kiteljesedett, a félelem pedig alábbhagyott, de még mindig tudom a tanult leckét – „dolgozni csak szépen…” –, és alaposan felkészülök, mert úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak a felületes tudást.
Miben tért el akkoriban a gyógyszerészek általános helyzete a mostanitól, úgy a munkavégzés gyakorlati oldalát, mint megbecsültségüket tekintve?
Szubjektív véleményem van: az általános helyzetet és annak időbeli változását nem tudom értékelni, nem vagyok teljes információ birtokában.
Egy kutató jellemzően ezt mondja, hiszen tudja: mindig van olyan paraméter, amit nem tud és ami árnyalja a képet, ezért kevés alkalom adódik, amikor bizton állít valamit – hacsak nem mérte meg!
Általában azt gondolom, annyira színes, sokoldalú ez a hivatás, hogy egy adott korban bizonyos szakterületei – kórházi, ipari, közforgalmú gyógyszerészet – talán éppen nem voltak annyira elismertek, de összességében mindig a legelismertebb szakmák egyike volt a különböző kutatások szerint. Akik egyetemet végeztek és látták, hogy mennyit kell tanulniuk a gyógyszerészhallgatóknak, illetve látják az ellátandó feladatok összetettségét, értékelik az ezekben való helytállást, legyen az magisztrális gyógyszerkészítés, vagy egy betegágy melletti gyógyszerelési dilemma megoldása, vagy akár egy gyógyszerfejlesztési/gyártási feladat.
A gyakorlati feladatok persze változnak, ahogy a világ és a benne élő emberek és a helyzetek elvárásai is; a megbecsültség pedig az egyén emberi minőségének függvénye.
Mit szeret legjobban a gyógyszerészetben? Miért ajánlaná ezt a hivatást egy fiatalnak, és lenne-e esetleg olyan vonatkozás, ami miatt inkább nem javasolná, hogy gyógyszerész legyen valaki?
A gyógyszerészetben annak sokoldalúságát szeretem. Nagyon sok területen el lehet helyezkedni úgy, hogy nem válik „pályaelhagyóvá” az ember. Amikor orvosi végzettséggel valakin nem gyógyít, azonnal kap egy „bélyeget”, miközben egy gyógyszerész a kutatólaboratóriumtól, a klinikai vizsgálatok értékelésétől a gyógyszeripari minőségbiztosításig tág keretek között mozogva találhatja meg a karakteréhez leginkább illeszkedő tevékenységet – és még mindig a „helyén” van!
Ami a kérdés másik részét illeti, megfordítanám: nem jutna eszembe lebeszélni bárkit is, hogy gyógyszerész legyen. Nem tudnék olyat mondani, hogy „csak gyógyszerész ne legyél”. Miért is tenném? Megtanultam az elmúlt – munkában, emberek között töltött – évtizedekben, hogy bármennyire is szeretnénk és érzünk rá kísértést, de nem tanácsot kell adnunk másoknak, hanem információt nyújtanunk egy jó döntéshez.
A tanácsaink saját személyünkre, élethelyzetünkre, tapasztalatainkra és habitusunkra szabottak, másoknál nem fognak működni…
Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn, a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett .
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.
Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt: babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája, a természet a mestere;
könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot;
Majd egy csuszát hozzám dobott, - és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem;
Meg akartam ölni apót…, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
- „Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat!
Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors, egy legyintéssel, így ledönti azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
de, hogy a tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokról hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!”-
A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot!
Szegeden a Gyógyszertechnológiai és Gyógyszerfelügyeleti Intézet vezetőjeként és az SZTE stratégiai főigazgatójaként is dolgozik. Pontosan milyen feladatköröket lát el e minőségében?
A két munkakör kiválóan kiegészíti egymást és kiteljesedést ad számomra, mert a személyiségemből adódó „mozgásigényem” és alkotóvágyam arányosan kap teret és a tudásom hasznosul az Egyetem – és remélem valahogy a világ – javára. Van egy kedvenc versem Bódás Jánostól, a Ki van jelölve a helyed, annak egy sora így szól: „Enyhült, s szépült-e tőled a világ?” Ez lebeg előttem. Intézetvezetőként közel 60 munkatárssal együtt a Gyógyszerésztudományi Kar legnagyobb csapatának munkájáért és teljesítményéért felelek mind oktatási, mind kutatási szempontból.
Büszke vagyok arra, hogy a 100 éve Szegeden működő egyetem első intézeteinek egyike a mienk és ezekkel a stabil gyökerekkel állhatunk ma is hallgatóink elé, megtartva hagyományainkat és folyamatosan fejlesztjük kurzusainkat, illetve végzünk innovatív kutató-fejlesztő munkát a jövő gyógyszeripari igényeire reflektálva. Stratégiai főigazgatóként szintén a folyamatos fejlesztés áll a feladataim fókuszában: a családom szerint „örök elégedetlen” vagyok, abban az értelemben, hogy hiszem, hogy mindent lehet jobban is csinálni.
Több mint 100 munkatárssal csapatban dolgozva feladatom az Egyetem különböző irányból érkező belső (oktató-kutatógyógyító szervezeti egységek, felsővezetés) és külső (ipari partnerek, társintézmények stb.) fejlesztési ötleteinek, szükségleteinek proaktív feltárása, összehangolása, koordinálása és menedzselése. Mindkét tevékenységemben karjaim megsokszorozódnak munkatársaim támogatása révén: a kölcsönös bizalom és elismerés jegyében – bár közhelynek számíthatnak, de igazak –, némi túlzással, akármit kitalálok, azonnal partnereim az együtt „agyalásban” és a végén nem állunk fel „üres kézzel”. Tudom, képzavar…
Mennyiben hatott Ön szerint a világjárvány a gyógyszerészeti munkára, a gyógyszerészek helyzetére a mindennapokban?
Nem voltam egy napot sem „home office”-ban, egyrészt mert vezetőként felelősséggel tartoztam az általam vezetett szervezeti egységek működéséért, másrészt pedig az immobilizálás számomra a legnagyobb próba, hamar „állományba helyezem magam”, ha feladat van.
A gyógyszerészek is kötelező „offline” üzemben voltak a pandémiás időszakban, a páciensek számára elérhető módon biztosítottak támaszt a hozzájuk fordulók számára.
Hogy változott-e ettől a megbecsültségük, a helyzetük? A betegek szemében biztosan igen: a hálás tekintetek az Anyukák részéről és a megnyugodott felnőttek idős szüleik számára kiváltott gyógyszereik felnyalábolásakor – ez a fizetség. Erre tettünk esküt: „Az egészség védelmét és a betegek gyógyulását mindenek elé helyezzük.”
Hogyan tudja összeegyeztetni a sok munkát a családdal, a szabadidős elfoglaltságokkal? Mi a hobbija?
Összetartó, több generáció óta egymást támogató család vagyunk, ahol a tagok tálentuma, küldetése mindig bátorításra és háttértámogatásra talál. Ebben a kultúrában nevelkedtem és ezt folytatom tovább. Ezt kapom én is, ha többet kell helytállnom külföldön vagy hosszú munkanapjaim vannak, akkor is van megértés és a feladatba „beáll” valaki, hogy kipótolja, amit nem tudok emiatt „hozni”. Szerető gyermekem és már (fiam házassága révén) gyermekeim vannak, élnek a szüleink, testvérem nagy családdal, a férjem családja is; és ez a „burok” számomra a feltöltődés. A szabadidő szűk baráti, ahogy mi mondjuk „olasz családi” körben telik, amiben kirándulás van és dinamika, mily furcsa… Az egyedüllét csendessége is nagyon fontos, amiben zene szól és „csak nézek ki a fejemből” rácsodálkozva, hogy milyen szép is a rózsa a kertben…
Dr. Draveczki-Ury Ádám
2023. január 13.