Prof. Dr. Csóka Ildikó

Hol folytatta tanulmányait?

Édesapámhoz – és fiamhoz – hasonlóan én is Szegeden végeztem, ennek a városnak vagyok a szülöttje is, és ez a város azóta is az ott honom. 1985-1990 között voltam egyetemista, lelkes Tudományos Diákköri hallgató Erős professzor úr kutatócsoportjában. Országos Tudományos Diákköri Konferencián első helyezést és Apáthy István Emlékérmet kaptam, amelyekre nagyon büszke vagyok. Köztársasági ösztöndíjasként végeztem, Selmeczi professzor úr pedig örömmel fogadott a Gyógyszertechnológiai Intézet munkatársaként, ahol egy évvel a végzést követően megszereztem a dr. univ. fokozatot is.

Ki volt a szakmai példaképe, és miért?

Három nagy mentort tartok számon: elsőként és folyamatosan az édesapámat, dr. Csóka Istvánt, akitől a hivatás szeretetét, a dolgos munkát, az alázatot tanultam és tanulom. No és persze azt, hogy amint József Attila írta, „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”.

Erős István professzort már említettem: ő tanított meg a precíz laboratóriumi munkára, megérezhettem mellette az alkotás örömét és megkaptam tőle azt a szabadságfokot, ami kellett ahhoz, hogy „lélegezzek” és alkossak, amikor inspirációm van. Ehhez mozgásteret is biztosított számomra, akár tanulni akartam, akár kimozdulni külföldre, akár csak elvonulni kicsit gondolkodni a klasszikus munkarendtől eltérő módon.
Hihetetlen lehetőségeket kaptam tőle, amiben már tanársegédként olyan helyeken állhattam elő ötleteimmel, amiről kortársaim csak álmodoztak. Vers- és színházszerető ember volt, máig őrzöm azt az írógéppel írt verset, amelyet egy válságos élethelyzetben kaptam tőle és kitűzve tartottam – míg meg nem tanultam – az irodámban, ma is sokszor eszembe jut.

Paál Tamás professzort szintén mentoromnak tekintem, akitől megtanultam az élet „interdiszciplinaritását”, a minőségtervezést („a minőséget nem lehet belevizsgálni a termékbe”), az adatok információkká formálását és azok értékelését, értelmezését és a gyakorlatba történő átültetésének módszertanát.

Miként emlékszik vissza a pályakezdés éveire? Melyik volt az első munkája, és mi jelentette a legkomolyabb kihívást pályakezdőként?

A pályakezdés első éveiben két kihívással szembesültem. Az egyik az volt, hogy előadást kellett tartani rendszeresen „sok” ember előtt, illetve gyakorlatot tartani külföldi hallgatóknak angol nyelven. Ezek a feladatok a mai napig az életem részét képezik, nyilván a rutin és az évek megtették hatásukat, így az örömérzés kiteljesedett, a félelem pedig alábbhagyott, de még mindig tudom a tanult leckét – „dolgozni csak szépen…” –, és alaposan felkészülök, mert úgy érzem, nem engedhetem meg magamnak a felületes tudást.

Mit szeret legjobban a gyógyszerészetben? Miért ajánlaná ezt a hivatást egy fiatalnak, és lenne-e esetleg olyan vonatkozás, ami miatt inkább nem javasolná, hogy gyógyszerész legyen valaki?

A gyógyszerészetben annak sokoldalúságát szeretem. Nagyon sok területen el lehet helyezkedni úgy, hogy nem válik „pályaelhagyóvá” az ember. Amikor orvosi végzettséggel valakin nem gyógyít, azonnal kap egy „bélyeget”, miközben egy gyógyszerész a kutatólaboratóriumtól, a klinikai vizsgálatok értékelésétől a gyógyszeripari minőségbiztosításig tág keretek között mozogva találhatja meg a karakteréhez leginkább illeszkedő tevékenységet – és még mindig a „helyén” van!
Ami a kérdés másik részét illeti, megfordítanám: nem jutna eszembe lebeszélni bárkit is, hogy gyógyszerész legyen. Nem tudnék olyat mondani, hogy „csak gyógyszerész ne legyél”. Miért is tenném? Megtanultam az elmúlt – munkában, emberek között töltött – évtizedekben, hogy bármennyire is szeretnénk és érzünk rá kísértést, de nem tanácsot kell adnunk másoknak, hanem információt nyújtanunk egy jó döntéshez.
A tanácsaink saját személyünkre, élethelyzetünkre, tapasztalatainkra és habitusunkra szabottak, másoknál nem fognak működni…