Dr. Borsos Gizella

Bízni kell a változásban

Dr. Borsos Gizellával beszélgetve az emberben felmerül a kérdés, hogy honnan merítette az erőt, az eltökéltséget ez a ma már nyugdíjas szakember ahhoz, hogy két kislányát egyedül nevelve belevágjon a rendszerváltozást követő kusza időkben a „vállalkozóságba”. Honnan volt ereje ahhoz, hogy hiteleket intézzen, megszerezze a jogosítványt, aztán később, egy teljes életmódváltást követően oktassa, továbbadja tudását, az arra nyitott közösségeknek?

Gizella még mindig ott áll a tára mögött, de hamarosan, ha majd egyetemista lánya megszerzi a diplomáját, átadja a gyógyszertár vezetését, hogy csak az ismeretterjesztésnek, a felvilágosításnak, a prevenciónak élhessen. Így folytatva tovább hivatását.

Hogyan talált rá a gyógyszerészi pályára? Vagy az találta meg Önt?
Is-is. Őszinte leszek: nem készültem gyógyszerésznek. Püspökladányi születésű vagyok, a debreceni vegyipari szakközépben végeztem és az érettségi után nem volt más elképzelésem, mint a vegyészmérnöki pálya. Igen ám, de édesanyám az egészségügyben dolgozott, ápolónő volt, és ő azt javasolta, hogy átmenetileg helyezkedjek el a helyi patikában, ami egyben a Hajdú-Bihar megyei Gyógyszetári Központ egyik területi gyógyszertára volt. Az akkori területi főgyógyszerész, dr. Kovács Zoltánné azt ajánlotta, hogy jelentkezzem a gyógyszerészkarra. A mai napig nagyon hálás vagyok Erzsikének, hogy erre a pályára irányított.
1987-ben végeztem Szegeden, a diploma megszerzése után pedig visszajöttem Püspökladányba. Tóthné dr. Lovász Mária vett a szárnyai alá, ő volt a gyógyszertárvezető-helyettes. Aztán megszülettek a lányaim, jött a rendszerváltás, és a szülővárosomban is megnyílt az első magángyógyszertár! Én akkor úgy éreztem, hogy ez lesz a jövő, errefelé kell tovább mennem. Így hát az egyik kolléganőmmel, Gazdag Jenőné dr. Csáti Erzsikével belevágtunk az újba, az ismeretlenbe, vállalkozók lettünk. Nem ismertünk fáradtságot, mindent beleadtunk, de meg is lett az eredménye: hamarosan megnyitottuk Püspökladány második magánpatikáját. Majd miután letettem a szakvizsgát, önállósodtam és megalapítottam Berettyóújfaluban a Szent Márton Patikát.

Miért éppen Szent Márton?
A városrész, ahol megnyitottam, a Berettyószentmárton nevet viseli, ez régen külön falu volt. Most is elválasztja a vasút, meg a Berettyó folyó Berettyóújfalútól, tehát egy különálló városrész. Úgy találtam ide, hogy megkerestem dr. Tatár György tisztifőgyógyszerészt és megkérdeztem, hogy milyen lehetőségeim vannak. Megnéztünk több települést is, de aztán ő a homlokára csapott, és azt mondta: – Hú, Gizike, ide menjen el, itt vezetőt keresnek!
Többen pályáztunk, de végül is a testület nekem, fiatal gyógyszerésznek szavazott bizalmat. Ment is minden, mint a karikacsapás, szeptemberben tárgyaltunk, októberben megírtuk a papírokat és 1993 decemberében már ki is tudtam nyitni.

Nem volt ez túl messze Püspökladánytól? Azért is kérdezem, mert a lányai akkor még kicsik lehettek...
Olyan 40 km, tehát nincs messze. De hát a kicsikkel azért messze volt. A nyitáskor a kisebbik hároméves volt, a nagy meg hatéves. Sikerült áthozni őket a szentmártoni iskolába, óvodába. De nem volt egyszerű időszak, mert akkor még nem volt kocsink, nem is volt jogosítványom. Hajnalban keltünk, 6 óra körül indult a vonat, odáig gyalog mentünk, ők szedték a kis lábaikat, hóban, sárban, esőben, kánikulában. Emlékszem, télen mindig a párás vonatablakon keresztül lestük a nyuszikákat a kies tarlón. Aztán este már sötétben vonatoztunk haza. Nehéz időszak volt. Azon igyekeztem, hogy valahogy össze tudjak spórolni egy kocsira valót, de a patika építésébe is be kellett szállnom 50%-ban, ami akkor egy kisebb vagyont jelentett, ezért hitelt kellett felvennem. Később aztán kocsim is lett, persze az is hitelre.

Muszáj megkérdeznem, hogy hol van a gyerekek édesapja ebben a történetben?
Amikor elkerültem az egyetemre, akkor ő utánam jött Szegedre, mentős lett. De a lányok születése után kiderült, hogy nem igazán értjük meg egymást, és végül úgy döntöttünk, elválunk. Ez persze nem tett jót az amúgy is instabil anyagi helyzetemnek.
Furcsa idők voltak azok, de fiatal voltam és éreztem, hogy bízni kell a változásban. Maradhattam volna beosztott gyógyszerész Püspökladányban, de én úgy gondoltam, hogy magam szeretnék valamit felépíteni, vagy nem is tudom... ez így alakult, nem gondolt bele úgy az ember. Éltem, csináltam a dolgomat. A tudásommal nem volt probléma, mert az egyetemen nagyon jól megtanítottak mindent. Az jelentett gondot, hogy felnőjek a feladathoz, hogy beletanuljak a vállalkozói létbe. De mivel olyan családból származom, ahol élére állították a garast, tudtam, hogyan kell beosztani, félretenni.

Mi volt a szülei foglalkozása?
Édesanyám kórházi ápolónő volt, édesapám pedig a vasútnál dolgozott, lakatos volt a szakmája. Minden fillért beosztottak. Ezt tanultam tőlük, emiatt tudtam úgy csoportosítani a forrásaimat, hogy mindenre jusson. Az öcsém egyébként apu szakmáját vitte tovább, a MÁV-nál mozdonyvezetőként kezdett, gépészmérnöknek tanult tovább, ma már területi vezetőként dolgozik.

Több mint 30 éve vezeti a gyógyszertárat, több díjat is nyert, de ami talán még ennél is fontosabb, nagyon sok sikeres tanítványa van, és ennél is több hálás betege...
Ami igaz, az igaz, a Szent Márton Patika 2006-ban „Az Év Patikája” dicsérő oklevélben részesült, 2007-ben pedig „Az év környezetvédő patikája” lettünk. Ráadásul három fiókgyógyszertárat is üzemeltetünk.
Az évek során nagyon sok fiatal szakvizsgára készülő gyógyszerész tanult nálam, büszke vagyok rájuk. Minden munkatársamat igyekeztem motiválni, inspirálni, hogy tanuljon, fejlessze a tudását és a legjobbat hozza ki magából.
Nagyon sok szakasszisztenst is kineveltem, volt olyan, aki fodrász szakmáját cserélte fel a gyógyszertári munkára, sőt olyan is, aki takarítónőként kezdett nálunk és ma már előadásokat tart, egészségügyi témákban.
És hát a betegek... Sokan voltak, akik nagyon közel kerültek hozzánk. Soha nem felejtem el azt a telefonhívást, amikor egy kedves betegünk az utolsó perceit használta ki arra, hogy felhívjon, és megköszönje, hogy mindig tisztességgel, becsülettel, szeretettel láttuk el. De van vidámabb történetem is, egy világjáró hölgy mindenhonnan képeslapokat küldözgetett nekünk – Kedves patikában dolgozó hölgyek! – mindig így kezdte a sorait.

Ha jól tudom, volt egy pont az életében, amikor az egészségtudatos táplálkozás kezdte el foglalkoztatni, olyannyira, hogy ma már komoly előadásokat tart a témában.
Engem mindig is foglalkoztatott a felvilágosítás, a prevenció, már gyakorló fiatal gyógyszerészként is tartottam előadásokat, cikket is írtunk az idősebb kollégákkal. De igazából akkor jött el a változás, amikor megbetegedtem. A betegség mindig egy intő jel, valamit mondani akar vele a szervezet. Nekem azt mondta: túl sokat dolgozol és nem figyelsz oda magadra, változtatnod kell!
Nálam különös szimptómák jelentkeztek, hajhullás, depresszió, fáradékonyság, és hiába kerestem, nem találtam a megoldást. Aztán nagy nehezen kiderült, hogy pajzsmirigy alulműködésem van. És akkor valahogy elém került egy idézet Albert Einsteintől, amit később sem tudtam kiverni a fejemből:

„Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.”

Ami az én olvasatomban azt jelentette, hogyha nem változtatok a táplálkozási szokásaimon, akkor ne várjam, hogy kevesebb bajom lesz. Ez vált a mottómmá. De fogalmam sem volt róla, hogyan induljak el. Aztán hallottam egy tanfolyamról, ahol diétás szakácsokat képeznek. Felkerestem őket, és megismerkedtem egy nagytudású oktatóval, Szalainé Kónya Zsuzsával. Ő vezetett rá a megoldásra, arra, hogy hogyan kell táplálkoznom ahhoz, hogy változás következzen be az egészségemben.
De nagyon sok egyéb fontos dolgot is tanultam tőle, az élelmiszertörvénytől kezdve egészen addig, hogy milyen információkra figyeljünk az élelmiszer címkéken, de az ősi táplálkozási formákról és a főzési technológiákról is bőven adott felvilágosítást. Végül odáig jutottam, hogy vettem egy parasztházat, kis kerttel, ott nagyon jó fekete föld van, és amikor időm engedi, akkor gazdálkodom.
Kialakítottam egy kört, megvan, hogy kitől veszem meg a húst, a zöldséget, persze vegyszermenteset, hazait, olyat, ami nem utazott több száz kilométert. Mindenkinek azt mondom, hogy próbálja a saját környezetében felfedezni azokat a gazdákat, akik biogazdálkodással foglalkoznak, vagy legalábbis nem permeteznek, műtrágyáznak agyon mindent, és tőlük szerezzék be a családi asztalra valót.

Ezek szerint Önnek segített az, hogy elkezdte megválogatni, mi kerül a kosarába?
Hogyne. Most, 64 évesen sokkal fittebb vagyok, sokkal jobban érzem magam, mint fiatalabb koromban. A tára mögül pontosan látom, hogy milyen egészségi állapotban van az én korosztályom, magas vérnyomás, cukorbetegség, elhízás, különböző ekcémák a jellemzőek, de a fiatalabbaknál is tapasztalom egyre növekvő számban az ételintoleranciát, az allergiát, hogy a mentális zavarokról ne is beszéljek.
Mivel hozzám hasonlóan sokan keresik a megoldást, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom átadni a tudásomat. Azt gondolom, hogy tőlem ez nem csak azért hiteles, mert gyógyszerész vagyok, hanem azért is, mert magam is végigjártam az utat, és át tudom érezni mások problémáját. De ugyanakkor meg is tudom fogni a kezüket, meg tudom mutatni, hogy milyen megoldások, lehetőségek vannak, amelyek segíthetnek az egészség fenntartásában.

Van még valami, amit minden érdeklődőnek megtanítok: ez a kovászolás, pontosabban a kovászos kenyér elkészítése. Ez nem csak tradíció, nem csak azért kell kovászolnunk, mert az őseink is így tettek, hanem azért is, mert sokkal egészségesebb, és persze finomabb is az a tészta, ami így készül. És nem kell tőle tartani, nem nagy macera, csak egy kicsit előre kell tervezni. Meg kell várni a fermentációs időt, azt a nyolc-tizenkét órát, de aztán már lehet is sütni a kenyeret. És ehhez nem kell semmiféle extra felszerelés, mindenkinek van sütője, jénai edénye vagy hasonló alkalmatossága.
A gyakorlati foglalkozásaimon megmutatom, hogy a kenyérsütés nem is olyan nagy ördöngösség. Az idősebbeket pedig arra bíztatom, hogy adják tovább ezt a tudást a gyerekeiknek. Én is mindig magam mellé veszem az unokákat, ha sütésről van szó, van egy négyéves, és egy három és féléves, sőt van egy még kisebb is, de vele még nem igazán tudok sütni-főzni, a nagyokkal gofrit szoktunk a kovászból készíteni...
Sokan kérdezik, miért vállalom ezt be? Számos okot felsorolhatnék, de csak annyit szoktam felelni: – Nekem ez a szívem csücske!

Kalmár András
2024. június 28.