Miben áll a tehetség? Mitől lesz valaki kiemelkedő egy adott területen, és az áldásos hatások mellett milyen veszélyekkel járhat mindez az adott személyiség fejlődésére? A téma szakértőjével, dr. Kőváry Zoltán klinikai szakpszichológussal, az ELTE PPK docensével beszélgettünk a kreativitásról.
Mit értünk kreativitáson? Ki minősül a szó köznapi értelmében az átlaghoz képest kreatívabbnak?
Egy általános definíció szerint olyan produktumok létrehozása, összefüggések felfedezése vagy ötletek megfogalmazása a kreativitás, amely újszerű, eredeti, és másoknak is hasznot hoz. Létezik mindennapi kreativitás és kiemelkedő kreativitás – azt, hogy kinek a tevékenysége nevezhető kiemelkedőnek, azt az általa létrehozottak színvonala alapján dönti el leginkább az utókor. Nincs például olyan pszichológiai teszt, amivel biztosan mérni vagy előre lehet jelezni a kreativitás szintjét, maximum egyfajta potenciált, amelynek megvalósulása számos, akár az emberen kívül álló tényezőtől is függhet. Az utókor egyöntetűen a kiemelkedő kreativitás körébe sorolja például Einsteint, Dalít, Frida Kahlót vagy Steve Jobsot, de az, hogy mondjuk Lady Gaga munkásságában vagy Jordan Peterson bölcsességében mennyi a kortársak elfogultságát tápláló blöff és mennyi az igazán értékes, majd az utókor tudja jobban megítélni.
Létezik-e olyan, hogy valakiben semmiféle kreativitás nem rejtőzik?
Nem hiszem. Álmodni mindenki szokott, és az álom az egyik legjobb példa a mindennapi kreativitásra, hiszen a benyomásaink egyfajta kreatív transzformáció hatására átdolgozódnak a tudattalanban, és a pszichoanalízis tanulsága nyomán a tudattalan közbenjárása nélkül nincs igazi kreativitás. A tanulási folyamatok és a játszás is mindig tartalmaz kreatív mozzanatokat, csak sajnos ebből felnőtt korra viszonylag kevés marad meg. A kreatív ember viszont aktív, gyümölcsöző kapcsolatban marad a benne lévő spontán, kíváncsi gyermekkel.
Mitől függ az ember alkotókedve és tehetsége? Mennyiben beszélünk genetikai és mennyiben „magunkba szívott” képességről?
Rendkívül komplex jelenségről van szó, ahol a különféle komponensek kölcsönhatásba kerülnek egymással. Hermann Imre magyar pszichoanalitikus már 1930-ban kidolgozott egy zseniális kreativitáselméletet, ami három komponenst különít el. A „tehetség-egész” egy biopszichológiai potenciál, ami genetikai örökségünk és tapasztalataink nyomán lappanghat bennünk egészen addig, amíg meg nem jelennek úgynevezett „kiváltó erők”. Ezek lehetnek traumák, konfliktusok, krízisek, de akár a humanisztikus pszichológusok által „csúcsélménynek” nevezett jelenségek is, amelyek felszínre hozzák a tehetség-egészet. Erre nagyon jó példa Csontváry Kosztka Tivadar, aki 27 évesen átélte a nagy szegedi árvíz traumáját, és ettől manifesztálódott lappangó tehetsége és lelkibetegsége is. A harmadik összetevőt Hermann „hajtó részlet gyökereknek” nevezte, ami a freudi pszichoanalízis azon tanításához kapcsolható, hogy a gyermekkori ösztönfejlődés egyes rész-komponensei, amelyek nem épülnek bele a felnőtti tevékenységbe, általában elfojtás alá kerülnek, de a művésszé váló embereknél ezek nagyon aktívak maradnak. Ezek „energiája” transzformálódik át alkotás iránti vággyá.
Mennyire jellemző, hogy valaki ahhoz érez magában különös kedvet, amiben tényleg jó?
Természetesen ehhez az kell, hogy az ember kipróbálhassa magát különféle területeken mindenféle elvárások nélkül, hogy önmagára találhasson. Nagyon érdekesek az úgynevezett többszörös kreativitás esetei, és az, hogy az illető mit kezd ezzel: szétforgácsolódik vagy épp ellenkezőleg, különféle irányú érdeklődései támogatják vagy kiegészítik egymást. Leonardo esetében a művészi és tudományos érdeklődés hosszú távon gátló hatással volt egymásra, és végül a tudós a művész fölé kerekedett, elnyomta azt. Freud vagy Hermann Ottó a tudományos célok szolgálatába állította művészi színvonalú íráskészségét, ezzel fokozva az általuk elért hatást. Friedrich Nietzsche olyan műveket alkotott, amelyek egyszerre voltak költőiek és filozófiaiak, azaz tudományos igényűek. A legérdekesebb azonban Csáth Géza volt, aki újító szemléletű elmeorvosként tevékenykedett, akárcsak Brenner József, miközben Csáth Gézaként „hármasművész” is volt: írás mellett kiemelkedően értett a zenéhez és a képzőművészethez is. Pár évig ezek közt egyensúlyt tudott tartani, de aztán különféle okok miatt ez megbicsaklott, és szétesés lett a következménye.
Mi a különbség a született őstehetségek és a közepesen tehetséges, de szorgalmas emberek között, ha az alkotó kedvet nézzük?
A mai kreativitás-kutatás négy szintet különít el a kreativitáson belül. A „mini C” – ahol a C a creativity angol kifejezés rövidítése – minden tanulási folyamatban benne van, főleg gyerekkorban, amikor a gyerekek felfedezik a környezetük elemeit, és elmélyülten „bütykölnek” velük. A „kis C” az autodidakta szint, amikor a nem csappanó érdeklődés hatására valaki elsajátítja az adott terület egyedül megtanulható fogásait. A „professzionális C” akkor jön a képbe, ha valaki formális művészi vagy tudományos oktatáson megy keresztül, és az adott terület szakavatottja lesz. A legtöbb esetben itt megáll a folyamat, például nagyszerű hegedűművész leszek, és minden este elmegyek az Operaházba eljátszani a részemet, de semmi több. Hogy mitől lesz valaki „nagy C” vagy géniusz – ez az, amit nem lehet biztosan meghatározni. Genetika, szerencse, a kor, a hely, a véletlenek – ezek mind szerepet játszanak ebben. Két dolog biztos: a pro C szintjét át lehet ugrani - vegyük Jimi Hendrix példáját - és géniuszt mesterségesen előállítani nem lehet, még olyan szélsőséges tudattágító módszerekkel sem, mint például az LSD-fogyasztás.
Törvényszerű-e, hogy melyik fenti típus viszi többre, és melyikük lesz boldogabb ember? Mitől függ ez?
A művészi/tudományos tevékenység színvonala és a „boldogság” – bármit is jelentsen ez – nem feltétlenül jár kéz a kézben. A nagy tehetség egyben nagy terhet is jelenthet. Nehézséget okozhat, ha például valaki abból akar megélni, amiben tehetséges, de a kor vagy a hely ezt nem teszi lehetővé. Netán olyan az illető személyisége, hogy kevéssé teszi alkalmassá önmaga képviseletére, a körülményekhez való alkalmazkodásra. Hány és hány olyan művészt ismerünk például, akinek a sorsa betegségbe, függőségbe, korai halálba, öngyilkosságba torkollott? Ezekben az esetekben az illető hosszú távon nem tudott megoldást találni a művészi egzisztencia nehézségeire, amit például az önkifejezés szabadsága és a megélhetés közti konfliktus jelent. De súlyos érzelmi problémák is jelentkezhetnek: a művészetet ugyanaz az érzékenység táplálhatja, ami az illetőt alkalmatlanná teszi a tartós és kielégítő kapcsolatok kialakítására. Ott van például József Attila vagy Sylvia Plath.
Van-e bármiféle összefüggés a kreativitás és a nonkonformitás között? Nagyobb eséllyel lógnak-e ki a sorból a különösen kreatív emberek?
A nonkonformitás úgyszólván alapvető, hiszen a kreatív látásmód egyik alapja az eredetiség, a sablonokon való túllépés. De ez nem azt jelenti, hogy az adott személy nem képes a szabályokat betartani – vagyis prekonvencionális –, hanem inkább túl van rajtuk: posztkonvencionális. Picasso nem azért festett torzított emberfigurákat, mert nem tudott szabályos formákat alkotni: állítólag szabad kézzel tökéletes kört tudott rajzolni. Az eredetiség és nonkonformitás azonban tehetséggel, képességekkel és erőfeszítéssel is együtt kell hogy járjon, mert különben csak eredetieskedés lesz belőle produktivitás nélkül. Itt megnyílhat az út a devianciák irányába is.
Miként tudja megfelelően lekezelni a magyar oktatási rendszer az átlagosnál kreatívabb gyerekeket? Mire kell figyelnie és mire érdemes gondolnia a szülőnek, ha azt tapasztalja, hogy a gyereke valamilyen alkotó tevékenységben nagy tehetséget mutat?
A nemrég elhunyt, nagyszerű Vekerdy Tamás sokszor kárhoztatta a legújabb magyar oktatási rendszereket, hogy semmi teret nem hagynak az egyedi alkotóképességeknek, hanem kockafejű alattvalókat akarnak nevelni rengeteg használhatatlan lexikális anyaggal. Itt mindig szétverik a nagyszerű kezdeményezéseket. Ha csak a saját szakmámat nézem, ott a pszichoanalízis fehérterror által szétvert, de korábban már a hazai orvostársadalom által elutasított budapesti iskolája, amely világhírű terapeutákat, kutatókat adott a világnak: Ferenczi Sándort, Bálint Mihályt, Margaret Mahlert. Még a pszichológia egyetemi oktatása során is alig beszélünk róluk. Nagyra vagyunk a tehetségünkkel, aztán jól elüldözzük az újító szellemeket, például Bartókot, Márait, de sorolhatnánk napestig. Átjár bennünket az újtól való félelem, a nyitottság hiánya. A gyermeket semmiben sem szabad erőltetni vagy befolyásolni, hagyni kell, hogy az érdeklődésük vezesse őket. Nem biztos, hogy pont abban lesznek kiválóak, amiben elmerülnek gyermekként. De a kreativitás transzfer-elméletét igazolja, hogy a gyermek itt sajátítja el a rendszerszintű ismeretszerzés képességét, és megfelelő rugalmasság mellett ez a rendszer átvihető más területekre. Csíkszentmihályi Mihály kutatásai szerint minden felnőtt korában kreatív tudós vagy művész, gyermekkorában elmélyülten foglalkozott valamivel, ami nem feltétlenül ugyanaz, mint a felnőttkori tevékenység.
Az imént már érintettük ezt a témát: fokozott érzékenységgel, sérülékenységgel jár-e a kreativitás? Állhat-e ez összefüggésben a művészvilágban sokakra jellemző életmódbeli kilengésekkel, vagy utóbbiakat inkább az éjszakai élet és a közeg hozza?
A mindennapi kreativitásban a pszichés sérülékenységnek vagy érzékenységnek nincs szerepe, de a kiemelkedőben viszont gyakran megfigyelhető. Ezt már Arisztotelész is megfigyelte: mindenki, aki kiváló a művészetben, tudományban, filozófiában, az melankolikus – írja. Azonban nem szabad ebből arra a következtetésre jutni, hogy a kreatív életműveket a betegség hozza létre. A betegség, mondja Thomas Mann, úgyszólván formális tény, attól függ, ki a beteg, mivel telíti azt. Ha a betegség lenne a fő faktor, akkor minden beteg fokozottan alkotóképes lenne. Az alkotók nem a betegség vagy az érintettség miatt, hanem annak ellenére lesznek azok akik, ahogyan azt Csontváry, Kahlo és sok más alkotó élete is példázza. A betegséget a romantika óta úgy tartjuk számon, mint ami a hétköznapi én határainak meghaladására kényszeríti az embert, egy olyan határhelyzetet hozva, amely választásra, állásfoglalásra, elköteleződésre késztet. Így jön létre az alkotásnak szentelt sors, ami szabálytalansága miatt nehezen illeszkedik a polgári keretekbe. A művész, az alkotó szándékosan is keresheti ezeket a szituációkat, például tudattágító kísérletekkel, és nem csodálkozhatunk azon, hogy a „másik oldal”, ahonnan az inspiráció származik, mindig is érdekesebb, csábítóbb marad a maga veszélyeivel együtt.
