Magazin

Megsemmisítő pánikrohamok

Nem érheti rosszabb élmény az emberi pszichét, mint egy pánikroham, akik pedig egyszer már átéltek egy hasonlót, örökké rettegnek attól, hogy ismét megtapasztalják – ők a pánikbetegek. Matyi Csongor kutatópszichológussal beszélgettünk.

Mit értünk pánikbetegség alatt?

Pánikbetegségnek azt az állapotot nevezzük, ami egy olyan ember életében lép fel, aki életében már minimum egyszer átélt egy nagyon heves pánikrohamot, és az újabb rohamtól való félelem olyan közepesen magas vagy magas szorongásszintet idéz elő nála, ami negatív hatással van az életére. A további rohamoktól való félelem olyan szinten változtatja meg az adott személy viselkedésszervezését, hogy azt már pánikbetegségnek hívjuk.

Miben nyilvánul meg ez a viselkedésszervezésben beállt változás?

Például az illető elkerüli azokat a helyeket, ahol korábban már érte pánikroham: nem száll be a liftbe, nem megy el a bevásárlóközpontba, nem utazik tömegközlekedéssel.

Eszerint tényleg ennyire szörnyű élmény egy pánikroham?

Igen. A pánikrohamok központi motívuma a halálfélelem: az érintett személy tényleg úgy érzi, hogy itt most vége, meg fogok halni. Ennél erősebb negatív élmény pedig egyszerűen nem érheti az ember személyiségét. Egy efféle pánikroham tehát minden esetben életre szóló élmény marad, és ezért aztán érthető is, miért váltja ki azt a reakciót, hogy úristen, ezt még egyszer nem akarom átélni. A létezésünk központi célja és funkciója önmagunk és a környezetünk külső-belső kontrollja, a kiszámíthatóság megteremtése: hogy „kézben tartsuk” a dolgokat magunk körül. A pánikroham ezt írja felül: nem szól, nem figyelmeztet, nem lehet rá felkészülni, vagy beadni egy inzulininjekciót, ami megoldja az adott pillanatban a problémát. A betegnek a tömött buszon vagy a boltban eszébe jut egy apró aggály az életével kapcsolatban, és akár pár perc alatt, a semmiből teljesen kezelhetetlen, kontrollálhatatlan veszélyérzet és rettegés lesz rajta úrrá, aminek akár ájulás is lehet a vége. A pánikroham a komplett pszichénk, az egónk teljes szembeköpése: azt üzeni, hogy „ennyit bírsz”.

És konkrét fizikai tünetekkel is jár vagy járhat.

Igen, ami azért is probléma, mert könnyen összekeverhető tüneti szinten számos testi betegséggel. Testi, érzelmi és kognitív oldalon egyaránt beszélhetünk tünetekről. A testi tünetek általában felgyorsult, felerősödött szívverés, nehézlégzés, mellkasi nyomás, hasi nyomás, végtag- és ajakbizsergés, izzadás, szédülés, hányinger.

Ha jól értem, ezek a tünetek mind pszichés alapúak.

Erre azért nem tudok válaszolni, mert az orvostudomány sem tud megnyugtató magyarázatot adni rájuk. Több elképzelés is létezik a testi tünetek hátterét illetően. Ezek közül az egyik, hogy az adott beteg akár rossz jelentéseket is adhat a testérzeteinek: áll a boltban, a tisztítószerek és az állateledelek között, és nem érti, miért vesz rajta erőt olyan szintű szorongás, amilyet még soha nem tapasztalt meg. És mivel ettől még jobban megijed, csak egyre rosszabb lesz a helyzet. Vagyis ez egy spirálszerű, önmagát erősítő folyamat ilyenkor. Viszont nem tudjuk pontosan, mennyiben számítanak a genetikai tényezők, és mennyiben járul hozzá ezekhez a nem megfelelő jelentésadás kognitív szinten.

Mitől függ, hogy ki hajlamos erre a betegségre?

Ezen a téren is létezik biológiai, illetve kognitív megközelítés. Egyes kutatások megerősítik, hogy biológiai, örökletes tényezők állhatnak a háttérben: egypetéjű ikreknél például kimutatták, hogy ha az egyik testvér átélt már valaha ilyen rohamot, a másiknak is 24 százalékos esélye mutatkozott hasonlóra. Viszont más biológiai vizsgálatoknál nem jönnek ki ennyire egyértelmű eredmények: a fenti arány már a kétpetéjű ikrek esetében is lényegesen alacsonyabb, 11 százalékos, és azt sem sikerült eddig kimutatni, hogy ha valaki hajlamos a pánikbetegségre, akkor annak a közeli hozzátartozói is hajlamosabbak lennének rá. Ez a megközelítés emellett könnyen elvezethet egy fatalista állásponthoz: „belém van kódolva”, mondja rá a beteg. Viszont a genetika ritkán jelent ki ilyet, sokkal inkább csak azt jelzi előre: az illető hajlamos arra, hogy könnyebben alakuljanak ki nála a problémák. Olyan ez, mint az olasz autók példája. Azt mondjuk, hogy egy olasz gyártmány nagyobb eséllyel kap motormeghibásodást egy németnél, viszont ettől még nem kötelező, nem törvényszerű, hogy pont a mi olasz autónk romoljon el.

Milyen jellemző életesemények állnak ilyenkor a háttérben?

Pszichológiai oldalról a pánikrohamban végső soron az kérdőjeleződik meg, hogy biztonságban vagyok a világban. Sok tipikus tényező járulhat hozzá a kialakulásához, és furcsa módon mindegyik a pszichológiai biztonságérzetünkkel van kapcsolatban, nem pedig feltétlenül a fizikaival. Vagyis az meghatározó, amit szubjektív élményként megélünk a biztonságunkkal kapcsolatban. Tipikus ilyen életesemények a munka elvesztése, a közeli hozzátartozó elvesztése, egy betegség, netán a lakóhely elvesztése, vagyis olyan körülmények, amelyek a pszichológiai és fizikai biztonságunkkal, lelki egészségünkkel, társas támogatásunkkal, alapvető szükségleteinkkel állnak összefüggésben. A családi egyensúly felbomlása is hozzájárulhat az alapvető biztonságérzet megrendüléséhez, így egy válás, netán a gyerekek kirepülése. Nyilvánvaló, hogy ezekből a helyzetekből fel lehet állni, vissza lehet rendeződni belőlük egyensúlyi állapotba, csak éppen megterhelő és nehéz feladat.

Konkrét példát mondok: volt egy középkorú hölgy, szorongásra hajlamos alapszemélyiséggel, aki a jelzáloghitel miatt heteken-hónapokon át félt, hogy viszi a bank a házát. Nem tudott válaszokat adni a bajaira, senkihez sem tudott fordulni. Emellett az életkora miatt a menopauza hormonális változásai, bizonyos hormonszabályozási rendellenességek is jelentkeztek nála ezzel egyidejűleg. Összességében három vagy négy tényező összeállása kellett élete első pánikrohamához, ami akkor sújtott le rá, amikor épp utazott a buszon.

Mi ilyenkor a megoldás?

A pánikbetegség esetében a gyógyulás lehetősége is abban áll, hogy nem objektív és egyértelmű veszélyhelyzetekről van szó, hanem sokkal inkább az áttételes, képletes biztonságérzet elvesztéséről. A pszichés immunrendszerünk ezen a téren ugyanúgy működik, mint a fizikai immunrendszer: az aktuális legyengült állapot és az aktuális legyengítő környezet hatása összeadódik. Vagyis ha éppen nem vagyunk jó passzban, pár életesemény hatására a pszichés immunrendszerünk ugyanúgy nem tudja megfelelően ellátni a feladatait, mint ahogy például télen is könnyebben esünk ágynak egy vírusos megbetegedéssel, mint nyáron. A cél ilyenkor az, hogy a pánikroham vagy egyáltalán ne fusson le, vagy kisebb intenzitással jelentkezzen. Erre gyógyszeres kezelés és pszichoterápia egyaránt létezik, de nehéz általános érvényű dolgokat mondani, mivel minden eset más. Van, akinél erősebb a hajlam, és egy adott gyógyszercsoport szorongáscsökkentő hatásmechanizmusa segíthet rajta, de sokaknál a kognitív terápia is elég eredményes tud lenni.

Bizonyos tanulmányok szerint a pánikbetegek mintegy 85 százaléka csak utóbbi segítségével is meg tudta védeni magát a következő pánikroham negatív élményétől. A terápia során elsősorban azt tanítja meg a szakember, hogy miként kezelje a beteg ezeket a hirtelen jelentkező, nagyon kellemetlen tüneteket. Újra kell keretezni az értelmezéseket, jelentésadásokat: ha véletlen lelépek az autó elé, és az utolsó pillanatban lépek vissza, teljesen természetes, hogy utána pár percig alig vagyok magamnál az ijedtségtől, és kapkodom a levegőt, ez önmagában még nem pánikroham. Vagy: ha jön a roham, és nem kapsz levegőt, nem fogsz meghalni, mert előtte még elájulsz. Ez most persze csak egy sarkított példa, de a lényeg a negatív gondolkodási körök átkötése.

Kép letöltés

148 KB