1979-ben szerzett gyógyszerészi diplomát, 1982 óta vezeti a soproni Arany Kígyó Gyógyszertárat.
Hosszú ideje vesz részt a gyógyszerészhallgatók gyakorlati képzésében, patikájában a szakmai megbeszélések és előadások mellett kulturális programokat is szervez.
Aktív tagja a Soproni Gyógyszerészklubnak és a Gyógyszerész Kamarának, több magyar–osztrák, valamint fiatal gyógyszerészeknek szóló találkozót kezdeményezett.
Sok energiát fordít a helyi gyógyszerészettörténet ápolására, különösen Dr. Nikolics Károly emlékének megőrzésére.
2006-ban megszervezte a Patikatár című kiadványt, 2011-ben országos tudományos konferenciát rendezett, és feldolgozta a 100 éves gyógyszertárának a történetét, amely kiadványban és filmben is megjelent. Szoros kapcsolatot ápol a Soproni Patikamúzeummal, amelyet bevont a „Múzeumok Éjszakája” és a Patikanapok programjaiba. 2018-ban elindította a „Fogadj örökbe egy patikamúzeumi műtárgyat” programot.
Szakmai és közéleti munkáját számos díjjal és kitüntetéssel ismerték el.
Hát igen, ő egy nagyszerű, ügyes és okos ember volt. Érettségizni már a saját építésű autójával ment, sőt a tanárokat is ő furikázta a bankettre. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a háború után rengeteg roncs hevert mindenfelé, ő azokból eszkábált használható járműveket.
Ugyan tanítóképzőt végzett, de a diploma után inkább taxivállalatot alapított – három saját készítésű kocsival. Persze az államosításkor a család ingatlanjaival együtt azokat is elvették. Megkapta a határozatot, hogy mikor, hol kell átadnia a járműveket. Egy fa mögül sírva nézte, ahogy elviszik a két kezével készített autókat. De aztán gyorsan talpraállt, autószerelő műhelyt nyitott, ami valóban legendás lett, az egész országból, sőt a 80-as években még Ausztriából is jártak hozzá. Nem csak ügyes volt, de jószívű is, akinek kevés pénze volt, attól keveset kért, akinek meg sok, attól valamivel többet. Akinek meg nem volt pénze, annak ingyen javította az autóját.
Azért is volt sok-sok ismerőse az ország minden pontján, mert tartotta a kapcsolatot az 1946-ban Sopronból kitelepített német ajkú családokkal, illetve azok leszármazottjaival. Neki még német volt az anyanyelve, a szüleivel németül beszéltek otthon, az általános iskola megkezdése előtt tanult meg igazán magyarul.
A gimnázium alatt szerettem bele a természettudományokba. Édesapám révén megismerhettem a legendás soproni gyógyszerészt, Nikolics professzort, és ez megváltoztatta az életemet.
Fantasztikus, karizmatikus egyéniség volt, nyugalmat és tudást sugárzott. Ma is előttem van, ahogy a betegekkel beszél, segít, tanácsot ad. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a gyakorlati időmet és az államvizsgás időszakomat nála tölthettem.
Igen, de csak egy-két hónapot. Az Oroszlán Patika volt az ő családi patikájuk, amit az államosításkor elvettek, és azután ide helyezte őt a Gyógyszertári Központ – ezt a patikát régen Irgalmasságnak hívtak, aztán csak az 5/18-as lett.
Nikolics Károly gyógyszerész nejét áthelyezték a korábbi Jéhn Antal-féle patikába, az Újteleki utcába. Akkor ők megbeszélték a feleségével, hogy praktikusabb, ha patikát cserélnek, amibe az akkori munkásigazgató bele is egyezett. Arról persze szó sem lehetett, hogy a saját patikájában, az Oroszlánban maradjon.
Szóval Nikolics Károly felesége, dr. Hartai Mária került ide, és én egészen fiatalon, minimális szakmai gyakorlattal tőle vehettem át ezt a patikát – még az állami időkben.
Az biztos. Én ráadásul akkor már a Gyógyszerész Kamarában is dolgoztam, a privatizáció előkészítése volt az egyik feladatom. Ez rengeteg munkával járt, tárgyalásokkal, sokszor parttalan megbeszélésekkel, sok időbe telt, amire sikerült végre odáig eljutni, hogy a gyógyszertárakat meg lehetett vásárolni.
Én mindvégig optimista voltam. A mi patikánk még a Gyógyszertári Központ tulajdonában volt, de mi már akkor az összes fillérünket beleöltük abba, hogy teljesen felújítsuk az officinát.
Egyik éjjel felriadtam, sőt felébresztettem a férjemet is, mert hirtelen belenyilallt, hogy mi lesz, ha mégse hagyják, hogy a miénk legyen? De végül is sikerült, végbement a privatizáció, ami nem csak azért volt fontos, mert így újra magántulajdonba kerültek a hazai gyógyszertárak, de ez tulajdonképpen a gyógyszerészet és a gyógyszerészek rehabilitációját is jelentette. Nem csak gazdaságilag, de társadalmilag is.
Hát mert a Nikolics professzor rám osztotta... (nevet) Mindig is elég aktív voltam, ő pedig szerette kihívások elé állítani a fiatalokat, nagyon jó szeme volt ahhoz, hogy meglássa, ki mire alkalmas. „Terikém, te majd kamarázol!” – mondta ezt akkor, amikor még nem is volt Kamara.
Már a gyakorlati időm alatt is kaptam tőle egy érdekes feladatot, el kellett mennem az IKV-ba, (az Ingatlankezelő Vállalat a szocializmus idején) és el kellett intéznem, hogy renoválják a Patikamúzeum lemállott homlokzatát, mert az alapítás 10-edik évfordulóján rendezett konferencia vendégeinek méltó körülmények között kívánta bemutatni a gyűjteményt.
Igen, ez a tőle kapott szakmai örökség része. Az örökség pedig feladat is egyben. Én azt vallom, hűen az ő szellemiségéhez, hogy egy patika nem csak tudományos, de kulturális központ is. Sokkal többről van itt szó, mint gyógyszerellátásról, hiszen nap mint nap előfordul, hogy a betegek azon túl, hogy elviszik a gyógyszerüket, tanácsot kérnek, de az sem ritka, hogy valaki bejön a gyógyszereivel, és kéri, hogy nézzük át, melyiket mire és hogyan kell használni.
És persze a patikába bejárnak az orvosok is, akikkel nem csak szakmai kapcsolatunk van, hanem baráti is. A patika egy közösségi tér, és mi fontosnak tartjuk, hogy ebbe a térbe kulturális programokat szervezünk. Koncerteket is!
Így igaz, csodálatos koncertet adott. De nem a műfaj, hanem a hozzáállás a lényeg.
Például minden év novemberében bajuszos munkaruhát húzunk és PSA szűrést szervezünk a férfiaknak. Szakmai hitvallásunk, hogy sokkal egyszerűbb a betegségeket megelőzni, mint drágán kezelni. Milliárdok mennek el olyan betegségek kezelésére, amiket időben felismerve kis anyagi ráfordítással is lehetne gyógyítani.
Valóban, már sok évvel ezelőtt feldolgoztuk a patika történetét, és akkor derült ki, hogy egykoron Zámbothy Ferenc volt az épület tulajdonosa.
Szerkesztettünk egy kiadványt is, sőt a férjem még egy kisfilmet is készített a gyógyszertár történetéről.
És ő készítette a patikáról szóló filmet is. A forgatások és a kutatómunka során a Liszt Társaság kiderítette, hogy ebben a házban többször megfordult Liszt Ferenc is, így egy emléktáblát helyeztek el a homlokzaton. (Pedig én a patika alapítójának, Gallus Jenőnek akartam ide emléktáblát helyezni, de ők gyorsabbak voltak...)
Ez egy furcsa véletlen. A férjem édesapja ugyanis fiatal tanárként a Tanítóképzőben tanította az én édesapámat. A diploma után aztán baráti kapcsolatba kerültek, és a két család összejárt.
De nem innen datálódik a mi kapcsolatunk, sőt nem is egyetemi ismeretség, mert a férjem akkor jött ki a Semmelweisről, amikor engem felvettek oda. De már akkor is filmezett, és visszajárt az egyetemre vetíteni. De valójában itt, Sopronban szerettünk egymásba.
Lassan ötven éve dolgozik háziorvosként, de még most is mondja néha, hogy még nem döntötte el, orvos lesz-e vagy filmes...
De volt neki egy másik küldetése is, visszavásároltuk és ő helyreállította és gyönyörűen felújította azt a régi vízimalmot, ami évszázadokon át a családja tulajdonában állt. Ez most a sopronbánfalvai Kárpáti-malom, ami nyitva áll a nagyközönség előtt.
Zsófi lányom gyógyszerész lett, velem dolgozik, van két fantasztikus fiúunokám is, ők már iskolások. Persze szeretnek ők is bejárni hozzám, mint annak idején Zsófi, de még korai lenne azt mondani, hogy ők is beállnak egyszer a tára mögé.
Balázs fiam nem lett gyógyszerész. Van egy négy hónapos gyönyörű kislánya. A nagyapja örökségét viszi tovább, ugyan nem autókat, hanem vitorlásokat tervez. Jelenleg a bretagne-i Lorientben dolgozik, ez a versenyvitorlázók mekkája, most a világ legnagyobb karbonszálas katamaránját építi.
Kalmár András
2025. november 3.