1991-ben végzett a Szegedi Gyógyszerésztudományi Karon, 1997-ben alapította meg férjével Abonyban a Csontos Patikát.
A Magángyógyszerészek Országos Szövetsége Pest megyei elnökeként kezdte a szakmapolitikai munkát, később a MOSZ alelnökévé, idén pedig a szövetség elnökévé választották.
Két leánya van, a nagyobbik tovább vitte a családi hagyományt és gyógyszerész lett, a kisebbik közgazdaságtant tanult, jelenleg a Semmelweis Egyetemen orvosi menedzsment szakon végez.
Őszintén szólva nem is tudom pontosan, hogy honnan jött az ötlet. Volt egy szomszédunk, akinek a lánya orvos volt, de orvos az biztosan nem akartam lenni. Egy tizenhét-tizennyolc éves lány fejében az orvoslás elsősorban a betegséget, a vért, a műtéteket jelenti, ezek pedig nagyon távol álltak tőlem. Sebet kötözni sem szerettem volna.
Édesapám agronómus volt egy másik faluban működő állami gazdaságban, édesanyám pedig könyvelőként dolgozott a településen, egy kosárfonó szövetkezetnél. Ennek ellenére, vagy talán épp ezért, mindig azt mondta, hogy legyek pedagógus, szerinte az a jó foglalkozás, mert egy tanárnak rengeteg szabadideje van. De engem inkább az egészségügy érdekelt, így végül a gyógyszerészkaron kötöttem ki. Pedig ahol születtem, Vezsenyen, akkor még patika sem volt.
Ez a kis falu Abonytól körülbelül húsz kilométerre fekszik, ott jártam az általános iskola első négy osztályába, utána pedig busszal vittek bennünket minden nap a szomszédos Tiszajenőre, ahol a következő négy évet töltöttük. Középiskolába már Szolnokra mentem. Jól jellemzi a helyi szemléletet, hogy egyszer később, amikor a helyi buszon utaztam, egy falumbéli bácsi megkérdezte, hová megyek. Mondtam, hogy egyetemre, a Gyógyszerésztudományi Karra. Kicsit kérdezgetett róla és amikor elmagyaráztam, hogy ez még négy év, és utána kapom meg a gyógyszerész diplomát, azt mondta: „Jaj, hát én azt hittem, abból lesz gyógyszerész, aki nem tudja befejezni az orvosi egyetemet.” Sokan még ma sem sejtik, hogy ez egy mennyire szép és felelősségteljes, komoly tudást igénylő szakma. Én mindenesetre úgy érzem, jól választottam. Annál is inkább, mert a nagyobbik lányom is ezt a pályát választotta.
Szegeden végeztem, 1991-ben. Amikor elkezdtem dolgozni, még gyógyszertári központok működtek, a közforgalomban kezdtem, aztán öt évre elmentem orvoslátogatónak, gyógyszerismertetőnek. Ez alatt az öt év alatt kezdődött el a gyógyszertárak privatizációja. Abony úgy került képbe, hogy körülbelül húsz kilométerre van Vezsenytől, ahol a szüleim éltek.
Édesapám akkor kapta vissza a korábban államosított földeket, és megkérdezte, hogy szeretnék-e patikát csinálni. Ha igen, visszakérik a földeket, és abból tudnak segíteni az indulásban. A privatizációban azonban elsősorban azok vehettek részt, akik már bent dolgoztak a gyógyszertárakban, egy külsős, fiatal gyógyszerésznek nem volt egyszerű akkoriban. Ráadásul egyre kevesebb olyan település maradt, ahol új gyógyszertárat lehetett volna nyitni, mivel akkoriban ötezer lakosonként lehetett egy patikát létesíteni. Szolnokon például már egyáltalán nem volt erre lehetőség, és a környéken is alig.
Közben kiderült, hogy a vezsenyi református lelkész egyben az abonyi református gyülekezet lelkésze is, így tőle tudtam meg, hogy több mint tizenötezren élnek Abonyban és csak két gyógyszertár működik a városban. Így kerültünk Abonyba.
Kerestünk egy olyan ingatlant, amely megfelelt a gyógyszertár kialakításához szükséges követelményeknek, és ott alapítottuk meg a Csontos Patikát.
Igaz, ami igaz, sokat gondolkodtam azon, mi legyen a patika neve. Végül a férjem javaslatára úgy döntöttünk, hogy a gyógyszertár az én nevemet viselje. Utólag azt gondolom, nagyon jó döntés volt, mert így még szorosabban összekapcsolódott a nevem a patikával. Melengető érzés, amikor egy beteg egyszerűen csak azt mondja: „Megyek a Csontosba.”
Van egy kedves történetünk is erről. A kisebbik lányom még óvodás volt, amikor megkérdezték tőle: „Hogy hívják anyát?” Ő pedig a legnagyobb természetességgel azt válaszolta: „Csontos Patika.” Ennél jobban talán nem is lehetett volna megfogalmazni, mennyire összefonódott a nevem a patikánkkal.
Igen, a kapcsolat továbbra is jó, csak közben megváltoztak a szereplők. A Fő téri gyógyszertár például a BENU-hoz csatlakozott, és a másik patika is új vezetés alatt működik. Mi gyógyszerészek ugyanúgy beszélünk egymással, és ha kell, segítjük is egymást. Ha valami történik, tudunk egymásról, érdeklődünk a másik iránt, és ez szerintem nagyon fontos. Egy kisvárosban különösen jó, ha a gyógyszertárak között megmarad ez a kapcsolat.
Nagyon jó helyen vagyunk. Az M4-es elkészültével Budapest is könnyen elérhetővé vált: Ferihegyre nagyjából húsz perc alatt ki lehet érni, a belváros pedig körülbelül egy óra. Én például, ha reggel indulok, nagyjából egy óra alatt ott vagyok a MOSZ irodájában. A vasút is jó összeköttetést biztosít, körülbelül háromnegyed óra alatt el lehet jutni a Nyugatiba. Ezt a fiatalok is egyre inkább felismerik. Budapestről is sokan költöznek ki ide, hiszen az agglomerációban már nagyon magasak az ingatlanárak, Abonyban viszont még mindig jó a helyzet, és kisgyerekkel sokkal jobb itt az élet, mint a nagyvárosban.
Ráadásul két viszonylag nagyobb város, Szolnok és Cegléd között fekszünk, mindkettőtől körülbelül tíz-tíz kilométerre. A városvezetés is nagyon aktív, sok fejlesztés és program valósult meg az elmúlt időszakban, megújult a főtér, működik a művelődési ház. Szerintem Abony jó kis város lett, és ez érződik a betegkörön is, ami az ideköltözőkkel együtt vált igazi közösséggé, így a betegkörünk jelentős része továbbra is olyan emberekből áll, akiket személyesen is ismerünk.
Nagyon jó a viszonyunk az orvosokkal és az asszisztensekkel is, ha például valami probléma van a recepttel, nem elérhető a szakorvos, vagy nem megfelelően írták fel az adagolást, akkor felvesszük velük a kapcsolatot, és megpróbáljuk megoldani a feladatot.
A fiatalokkal is kialakult egy jó kapcsolat, az anyukák is sokszor fordulnak hozzánk magisztrális készítményekért. A betegekkel való kapcsolatunk nem feltétlenül csak egy-egy gyógyszer kiadására-kiváltására korlátozódik.
Fodor Enikő elnöksége alatt is sok mindenben segítettem a munkáját, most annyi változott, hogy az elnöki hatáskörbe tartozó feladatok is hozzám kerültek. Ilyen például a kongresszus programjának összeállítása, megszervezése, az előadók felkérése.
Enikő sok éven át végezte kiválóan ezt a munkát, de most örömmel adta tovább a stafétát. Van tehát mit csinálni.
Nem, ez nem automatikus. Miután Enikő jelezte, hogy már nem vállalja tovább az elnöki tisztséget, a közgyűlés választott meg engem. Nálunk háromévente van tisztújítás, a jelen lévő tagok választják meg az elnököt, az alelnököt, az elnökség tagjait és a felügyelőbizottságot. Nem titkos szavazásról van szó, hanem kézfeltartással szavazunk.
Igen, a kollégák részéről ez nagyon sokat jelent, ugyanakkor elvárás is: szeretnék tudni, mi történik, mik az új információk, milyen változások várhatók. Ha pedig a gyógyszerészi gondozásban vagy bármely közforgalmú gyógyszertárat érintő kérdésben probléma merül fel, sokan fordulnak hozzánk, illetve személyesen hozzám is.
Már az előző időszakban elindult az egyeztetés, a gyógyszerügyben érintett szervezetek összeültek, átbeszéltük az aktuális problémákat, és megpróbáltunk megoldásokat keresni a főbb kérdésekre. Ez akkor sajnos nem jutott elég messzire. Most pedig az új kormányzattal megindult a párbeszéd, sőt nagyon aktív egyeztetések zajlanak.
A legutóbbi megbeszélésen minden meghívott szervezet és szövetség felsorolta azokat a problémákat, amelyeket a saját területén a legfontosabbnak tart. Ezek alapján munkacsoportok alakulnak, amelyek részletesebben foglalkoznak majd az egyes kérdésekkel. Ilyen például az árrés, a gyógyszerészi gondozás vagy a kompetenciabővítés.
Ezeket a témákat szeretnénk alaposan körbejárni, majd megoldásokat és lehetőség szerint konszenzust találni. A cél az, hogy mindez a gyógyszerészek, illetve a közforgalmú gyógyszerészet javára váljon.
Most tehát nagyon komoly munka folyik, és nagyon reméljük, hogy ennek lesz kézzelfogható eredménye is. Mindenki, aki ott ül ezeknél az egyeztetéseknél, arra törekszik, hogy a különböző elképzelésekből végül konszenzus szülessen.
Szeretnénk, ha a közforgalmú gyógyszerészet tovább fejlődne, és valóban egészségügyi intézményként tekintenének rá, ne csupán olyan helyként, ahol az ember megvásárolja a gyógyszereit.
Én mindig úgy gondoltam, hogy a gyógyszertár alapvetően személyes találkozásokra épülő intézmény. A beteg és a gyógyszerész találkozása szerintem elengedhetetlen. Azt remélem, hogy a jövőben inkább a betegellátás, a beteggondozás és a beteg–gyógyszerész kapcsolat kerül előtérbe. Ebben nagy szerepe lehet például a vakcinációnak, illetve annak is, ha a gyógyszerészi gondozás bizonyos területei finanszírozottá válnak – legyen szó akár a metabolikus szindrómáról, onkológiáról vagy más krónikus betegségcsoportról.
Én azt szeretném, ha a gyógyszertárak egyre inkább egészségügyi szolgáltató intézményként működnének. Ez a betegeknek is hasznára válhat. Jó lenne, ha lehetőség szerint nem az internetről vagy a mesterséges intelligencia segítségével próbálnák saját magukat diagnosztizálni és kezelni, mert ezek adott esetben félrevezető információkat is adhatnak. Inkább menjenek el a gyógyszertárba, és kérdezzék meg a gyógyszerészt!
Persze sokan úgy gondolják, hogy a mesterséges intelligencia egyre több mindent átvesz majd, és a beteg és a gyógyszerész közötti személyes kapcsolatra sem lesz akkora szükség. Én ezt nem így látom. Aki valamilyen betegségben érintett, lehet, hogy megkérdezi a mesterséges intelligenciát is, de ha biztos akar lenni a dolgában, akkor bemegy a gyógyszertárba vagy felhívja a gyógyszerészt, és kikéri a véleményét. A digitalizáció természetesen ezt is kiegészítheti. Például, ha egy kistelepülésre házhoz szállítják a gyógyszert, és azt egy gyógyszertári asszisztens viszi ki, lehet nála egy eszköz, amelyen keresztül a beteg azonnal kapcsolatba léphet a gyógyszerésszel, ha kérdése van. Biztos vagyok benne, hogy az ilyen megoldásokat előbb-utóbb használni fogjuk.
De nagyon remélem, hogy maga a beteg és a gyógyszerész közötti személyes kapcsolat megmarad, ez pótolhatatlan. Nemcsak arról szól, hogy elmondjuk a betegnek, milyen mellékhatása lehet egy gyógyszernek, vagy hogy az adott állapotában érdemes-e egy másik készítménnyel együtt szednie, hanem arról is, hogy amikor bejön Margit néni a patikába, nem csak azt tudjuk, hogy mik az állandó gyógyszerei, hanem azt is, hogy az unokája éppen most nyerte meg a megyei futóversenyt. Ezek a személyes kapcsolatok szerintem hozzátartoznak a gyógyszertárhoz, és remélem, hogy a digitalizáció a fiatalabb gyógyszerészgenerációkból sem fogja ezt teljesen kimosni. Nem szeretném, ha a jövőben csak egy robot osztaná a gyógyszert... és az észt.
Nem tudok mást mondani, csak azt, hogy nagyon jó. Az első patikafeltöltésünk 27 évvel ezelőtt volt, akkor még mástól érkezett az áru, de egy éven belül PHOENIX-partnerek lettünk, és azóta is velük dolgozunk.
Ennek nagyon sok előnye van: elsősorban a személyes kapcsolat: ismerjük egymást, ők is ismernek bennünket, kialakult egy olyan kölcsönös bizalom, ami nagyon sokat jelent. Mindkét oldalról érezzük, hogy értékeljük ezt a hosszú, közel harminc éves együttműködést.
Ha például valamilyen hiánycikkről van szó, és éppen szükségünk lenne néhány dobozra, szinte mindig tudnak segíteni, de bármilyen kérdéssel, problémával nyíltan fordulhatok hozzájuk, és ők is hozzánk. Ha például véletlenül elmarad egy számla kifizetése, nem jön azonnal a felszólítás, hanem felhívnak: „Biztos, hogy csak elfelejtetted, nézz már kérlek utána!” Ezek apróságoknak tűnnek, de nagyon sokat számítanak. Szerintem ez a fajta kapcsolat megfizethetetlen.
Számítottam a kérdésre, gondolkoztam is rajta tegnap este, hogy mit feleljek, ha ez szóba kerül. De őszintén szólva, nem mondhatok mást, minthogy a Magángyógyszerészek Országos Szövetségével foglalkozom. Ez teszi ki minden percemet, ha épp nem a patikában vagyok.
Kalmár András
2026. november 2.
