Kecskeméten praktizáló gyógyszerész, a Hunyadi János Gyógyszertár személyi jogos vezetője.
Többgenerációs gyógyszerészcsalád tagja; a patikát családi örökségként vette át, és ma is ennek szellemiségét viszi tovább.
Aktív szerepet vállal a közéletben: a Magyar Gyógyszerészi Kamara Bács-Kiskun vármegyei szervezetének elnökségi tagja, rendszeres résztvevője és szervezője országos szakmai eseményeknek, köztük az Országos Patikanap programjainak.
Gyógyszertárát nem csupán egészségügyi szolgáltató helyként, hanem közösségi térként is működteti, ahol a szakmai párbeszéd és a lakossági egészségmegőrzés egyaránt hangsúlyt kap.
Azt mondanám, ez Kecskemét „kádárkockás”, régi városrésze, amelyben azért akad panelház is. Tulajdonképpen olyan ez a környék, mint egy kisváros; maga a vasút is elválasztja a központtól.
A gyógyszertár egy nagyon szép téren – a Hunyadi János téren – helyezkedik el, egy izgalmas, Hunyadi nagyságát bemutató szoborpark közelében. A helyi Hunyadi-kultusz annak köszönhető, hogy egykor itt Hunyadi-birtokok voltak.
Igen, szinte mindenkit névről ismerünk. Kevés olyan vásárlónk van, aki nem környékbeli. Persze ez azt is jelenti, hogy nem olyan nagy a forgalom, mint a városközpontban, és a luxustermékekre nem nagyon van igény. Ugyanakkor tudjuk, mi az, ami fogy, és erre fel tudunk készülni. De legyünk őszinték: ez a nehézsége ennek a hivatásnak, egyszerre kell gyógyszerésznek, a betegek segítőjének lennünk, ugyanakkor üzleti vállalkozást vezetünk, amelynek működése szempontjából fontos a realizált forgalom. De visszatérve a patikára: a betegeinknél gyakran életutakat követünk végig, ismerjük a kórelőzményeket, és ez nagyban segíti a munkánkat. Ráadásul én az a fajta gyógyszerész vagyok, aki szeret beszélgetni, gyakran többet megtudunk pár őszinte mondatból, mint abból, ami a recepten áll.
De nincs nehéz dolgom, általában bizalommal fordulnak hozzám, mivel ebben városrészben születtem, és édesanyámat is mindenki ismerte a környéken. Sajnos ő már nincs köztünk, és az ő generációja is kezd lassan eltűnni a környékről.
A diagnózist azért meghagyom az orvoskollégáknak, nem akarom átlépni a szakmám kereteit. De azt valóban lehet látni, hogy ha például egy családban mindenki túlsúlyos, ilyen esetekben jobban tudok segíteni, tanácsot adni, a gyereknek és az édesanyának egyaránt, természetesen nem túllépve a kompetenciáimat.
Én ezt abszolút üdvözölendőnek tartom, nagyon örülök, hogy szeptembertől lesz sürgősségi gyógyszerfelírás. Hiszen mi arra esküdtünk, hogy segítünk. Ezt most végre legalizált formában tehetik meg a gyógyszertári gyógyszerészek.
Igen, az orvoshiány világszerte probléma és fontos, hogy lehetőségeinkhez mérten tehermentesítsük az ellátórendszert.
Ugyanakkor több lépcsőben kell bővítenünk ezeket a kompetenciákat, és erre a gyógyszerészeknek, asszisztenseknek is föl kell készülniük, sőt, adott esetben az officinát is át kell alakítaniuk.
De a szakpolitikának is van feladata, mert a többletmunka többletfinanszírozást is kell, hogy jelentsen, mivel a gyógyszertáraknak ez – akárhogy is nézzük – plusz teher. Azt is gondolom, hogy ezt nem szabad kötelezővé tenni, önkéntes alapon kell, hogy vállalják a gyógyszertárak az ilyen jellegű ellátást.
Amikor fiatalabb voltam, akkor még tomboltak bennem az ambíciók, édesanyám vezette a gyógyszertárat, és komolyan gondolkodtam azon, hogy még egy patikát kéne nyitni, valahol máshol. Persze mindenképp Kecskeméten maradtam volna, én igazi lokálpatrióta vagyok. De nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, most pedig, ez a folyton változó világ inkább megfontoltságra int. Megelégszem azzal, ha itt jól tudom végezni a munkámat.
Ráadásul a szakemberhiány nálunk is, mint szinte mindenütt, állandósult, most egy nagyon jó csapatunk van, de nem tudom kikkel tudnék egy másik gyógyszertárat működtetni.
Viszont abban soha nem gondolkodtam, hogy ezt a patikát eladjam, bár eredetileg nem itt nőttem föl, hanem a városközpontban lévő 1-es számú gyógyszertárban, édesanyám ott dolgozott, én pedig ott ettem az ostyát, ott legóztam, ott írtam a házit, ott játszottam a spatulával és a kenőcsökkel.
De aztán ’95-ben privatizáltuk ezt, a Hunyadi János Gyógyszertárat, és onnantól fogva ez a hely második otthonommá vált, Itt kezdtem a szakmát.
Valóban, a dédnagyapám és a nagyapám is gyógyszerész volt, Kisteleken alapított gyógyszertárat, és az ő két fia és a lánya, tehát mind a három gyerek gyógyszerész lett. És mindenkinek lett egy gyógyszertára. Csak aztán az államosításkor ezek mind kikerültek a család tulajdonából... De azért édesanyám is ezt a hivatást választotta, ő is megfertőződött, ahogy én is. Úgyhogy valóban, ez már egy többgenerációs gyógyszerész dinasztia.
Megmondom őszintén, én nem egész Kecskemét, hanem csak a mi városrészünk, Hunyadiváros életében veszek részt. Nagyon jó viszonyt ápolok a helyi részönkormányzat vezetőjével, és ha bármilyen kulturális, vagy egyéb eseményt szerveznek, igyekszem segíteni a munkájukat, tevőlegesen részt venni benne.
Van egy kulturális központunk, a Hunyadivárosi Közösségi Ház, ott mindig vannak pódiumbeszélgetések, előadások. Nemrég az űrhajósainkat, Kapu Tibort és Cserényi Gyulát láttuk vendégül, nagyon izgalmas esemény volt, de minden évben megrendezzük a Hunyadivárosi Napokat is.
Annyi átfedés van a két tevékenység között, hogy mindenhol a fiatalokat szeretném aktivizálni. Hunyadiváros társadalmi életébe is szeretném integrálni őket, de ennél fontosabb, hogy a fiatal gyógyszerészeket bevonjuk a Kamara életébe.
Bár látszólag két különálló területről és társadalmi csoportról van szó, a probléma – véleményem szerint – ugyanaz: az új generáció életében a súlypontok máshova kerültek, a közösségi média fontosabb platformmá vált, mint a személyes élmény.
Ezt úgy értem, hogy nehéz egy neves szakember előadására becsábítani őket, ugyanakkor ugyanazt az előadást szívesen megnézik a YouTube-on. Pedig szerintem a személyesség a közösség titka.
Hát ez jó kérdés. 1995-ben kezdtük el a gyógyszertárat családilag működtetni, és már a PHOENIX elődjével, a Calix-szal is volt szerződésünk, aztán pedig a PHOENIX-szel, a Calix jogutódjával állapodtunk meg.
A Szimpatikához viszont sajnos nem az elsők között csatlakoztunk, amit akkor nagyon sajnáltam, de az édesanyám konzervatívabb, óvatosabb volt. Végül aztán csak kötélnek állt, és később ő is elismerte, hogy ez jó döntés volt. Mondta is, hogy fiam, hát ezért jó, hogy együtt dolgozunk, néha kell ez a fiatalos szemlélet, mert mi idősek már másképp gondolkodunk.
De visszatérve arra, hogy mi a titka egy 30 éves együttműködésnek – talán az interperszonális kapcsolatok. Fontos az emberekkel való találkozás, sőt, a jó emberekkel való találkozás. Talán furcsán hangzik, amit mondok, de akikkel mi kapcsolatba kerültünk PHOENIX-nél mindig jó emberek voltak. Akár a vezetőség, akár a patikalátogatók... őket az édesanyám is nagyon szerette. Bármilyen kérdéssel fordultunk hozzájuk, mindig kielégítő volt a válasz, és ha kellett, segítő jobbot nyújtottak.
Soha nem volt ebből semmilyen konfliktusunk a 30 év alatt, pedig az azért ritka, egy üzleti kapcsolatban.
A közelmúltban Szimpatika Advisor-nak is meghívtak, hogy a véleményemmel segítsem a Szimpatika munkáját – ez számomra egyfajta kitüntetés volt, mert azért mégiscsak egy mezei gyógyszerésznek tartom magam.
A technológia előretörése az élet minden területét megváltoztatja, ennek most az AI a zászlóshajója, ami hihetetlen gyorsasággal fejlődik. Fantasztikus lehetőségek vannak benne, amit egyszerűen badarság volna nem észrevenni.
Biztos, hogy a mi munkánkban is jelen lesz a mesterséges intelligencia, ugyan pontosan nem látom még, hogy hogyan, de folyamatosan fürkészem, utánaolvasok, keresem a lehetőségeket. Patikai roboton is gondolkozom, ami persze nem ugyanaz, ugyanakkor enyhítheti a munkaerőhiányt.
Azt gondolom, hogy a mesterséges intelligencia térhódításával fel fognak értékelődni az emberi kapcsolatok, a találkozások, a beszélgetések, a személyesség. Ha az AI le tudná venni az adminisztrációs terheket a gyógyszerészek válláról, akkor több időnk maradna a betegekre, a személyes tanácsadásra, a beszélgetésre, a gyógyításra. Hisz’ mégiscsak ez a hivatásunk.
- ra -
2026. június 1.