Ha jól sejtem a vallás fontos szerepet játszott a család életében...
Valóban, mélyen vallásos család voltunk mindig is, az egyik nagybátyám nota bene római katolikus pap volt.
Édesanyám ’38-ban született, Polgáron, iskolába is az ottani apácákhoz járt.
Aztán Hajdúböszörményben volt gimnazista, végül ’61-ben államvizsgázott Budapesten. Eredetileg orvos akart lenni, de az apja, aki kovácsmester volt, azt mondta, nem családanyának való foglalkozás az, mert rengeteget kell ügyelni, szóval lebeszélte az orvosi pályáról, így lett gyógyszerész. Nagyapám annak ellenére, hogy egyszerű családból jött, ragaszkodott hozzá, hogy minden gyermekéből diplomás ember váljon.
Két tanár, egy gyógyszerész és egy pap került ki a családból. A negyedik gyerek a háború alatt született, amikor nagyapánk a fronton volt, és onnan betegen tért haza, de semmi nem tarthatta vissza attól, hogy a gyerekei útját egyengesse.
Az egyetem után hova került az édesanyja?
Az államvizsga időszakát Debrecenben töltötte, majd visszatért Polgárra, ott megismerte az édesapánkat, '65-ben össze is házasodtak, és Szobra, az ország másik végébe költöztek. Mi már ott születtünk az öcsémmel, a Dunakanyarban.
Édesapám a Miskolc melletti Sajópálfalán született, és Debrecenben végzett agrármérnökként. Azt hiszem az ő munkája miatt mentek Szobra édesanyánkkal.
Aztán következett Edelény, ahol anyu egy idő után vezetőhelyettes lett a legendás gyógyszertárvezető, Berentés Lenke néni mellett. Lenke néni volt a szakmai példaképe. Szigorú, de következetes volt a kollégáival, empatikus a betegekkel, ezért mindenki nagyra becsülte. Aztán amikor Lenke néni valami hosszabb szabadságra ment, talán GyES-re, akkor anyu beiskoláztatta az ott dolgozó lányokat, asszisztensképzőbe küldte őket, egymás után, úgyhogy amikor Lenke néni visszajött, már mindenki képzett asszisztens volt a patikában.
1980-ban Édesapámat áthelyezték valamelyik Encs környéki faluba, anyu meg ment utána, hisz nem szakadhat szét a család, pláne nem három gyerekkel. De a helyi gyógyszertárban nem volt üres pozíció, édesanyámnak meg szinte könyörögnie kellett, hogy adjanak valami munkát. Végül pendlizni lehetett csak a környékbeli településeken, Göncön és Garadnán. De lassan megismerték, rájöttek, hogy milyen kiváló szakember, és akkor odakerült a városi gyógyszertárba Tavaszi Laci bácsi mellé vezetőhelyettesnek. Amikor aztán Laci bácsi nyugdíjba ment, anyu lett a vezető.
Aztán ’96-ban jött a privatizáció. Édesapával mindent megmozgattak, hogy összeszedjék a pénzt ahhoz, hogy megvehessék a gyógyszertárat. Ismerősöket kerestek meg, és persze bankokat, hitelt vettek fel... nem is tudom, hogy hogy csinálták, de végül sikerült.
Akkor Önök már felnőttek voltak, tudtak nekik segíteni?
Á, dehogy. Mi is akkor kezdtük az életünket, imitt-amott. Nekem már akkor volt egy kisgyerekem, az öcsémnek szintén, húgom pedig tanított Karcagon, de nem is szóltak, nem akartak minket terhelni. Végül ’97-ben megcsinálták, sikerült privatizálni a gyógyszertárat, de közben kiderült, hogy apám nagybeteg, a húgom haza is költözött őt ápolni. De sajnos ’98 januárjában apa itt hagyott minket, az utolsó kívánsága az volt, hogy legyen belőlem is gyógyszerész.
Ez nem kis kívánság. Mi volt az eredeti foglalkozása?
A húgomhoz hasonlóan én is pedagógus lettem, matematika-fizika szakos tanár.
Azért az nem lehetett egyszerű felnőtt fejjel visszaülni az iskolapadba.
Valóban nem. De megkaptam hozzá minden támogatást. Debrecenben diplomáztam, és onnantól már ketten vittük a gyógyszertárat édesanyával. Kéthetes váltásban ügyeltünk, de anya a családra is gondolt, nem hagyta, hogy éjszaka ügyeljek, ne hagyd egyedül a gyereket, mindig ezt mondta.
Persze az se lett volna tragédia, mivel a gyógyszertár fölött laktunk, ez egy hatalmas épület, alul a patika, felül pedig három lakás, a két nagyobban laktunk mi, a húgommal, a harmadikban pedig anya.
