Jeszenszky Attila

Az édesapja, aki neves agrármérnök volt, tulajdonképpen csak azért lett úszóedző, hogy Önnel foglalkozhasson?

Igen. Neki a futballbíróskodás volt a hobbija. Amikor kiderült, hogy csípőficamos vagyok, az úszást ajánlották az orvosok gyógymódként. Ekkor a szüleim elvittek a gyulai úszószakosztályba, Molnár Lajos bácsi úszóedzőhöz. Közben édesapám elvégezte a TF-en az úszóedzői szakot, és onnantól kezdve vele és a támogatásával edzettem.

Különleges apa lehetett! Ezt azért is mondom, mert annak idején Vitray Tamás forgatott Önökről egy filmet, ami akkoriban elképesztő motivációs erővel bírt – nem csak a mozgásukban korlátozott gyerekek számára.

„Sok van, mi csodálatos” – volt a sorozat címe, és valóban az egyik epizód velünk foglalkozott. Utólag nagyon hálás vagyok az áldozatért, amit a szüleim vállaltak mozgássérült gyerekük egészségéért, én akkor ezt nem fogtam fel, gyerekként csak tettem, amit mondtak. Megoldották, hogy eljussak a napi két edzésre, a hétvégi versenyekre, pedig ezt nem volt olyan egyszerű összeegyeztetni a munkájukkal, és egyáltalán, az életükkel.
Ma már gyakran látni ezt azoknál a szülőknél, akiknek élsportoló a gyermeke, de akkoriban ez teljesen példátlan volt. Ráadásul abban az időben még nem volt meg az a profizmus a parasportban, ezt mindenki szabadidejében csinálta, saját zsebből, csekély támogatással finanszírozva a költségeket. Nekem élsportolóként ugyanúgy kellett iskolába járnom, később pedig dolgoznom, mint az átlagembereknek, nem számítottunk profinak.
Ákos testvérem ugyanazt az odafigyelést kapta a szüleimtől, ő is eredményesen úszott, az IBV válogatott kerettel ki is jutott Kubába. Ekkor már napi rutin szerint fél hatkor keltett édesapám, hattól volt reggeli edzés. Az uszodába menet még felvettük az úszótársaimat a Trabantunkkal, akik másként nem tudtak volna eljutni az uszodába. Ezt nagyon szerettem, mert ilyenkor még 10 percet aludhattam a kocsiban. Edzés után édesapám elvitt bennünket a „Tejivóba”, ahol kaptunk egy kakaót, meg egy kiflit, úgy mentünk suliba.
Mikor téliesre, hidegre fordult az idő, a gyulai Várfürdő 50 méteres medencéjét termálvízzel töltötték fel, aminek a felszínét valami olajos, büdös, nyálkás anyag borította be. Lemoshatatlan volt a szaga, az iskolában senki nem akart mellém ülni.

A világ úgy tudja, hogy a keleti blokk országai nem szerepelhettek az 1984- es olimpián, de ez nem teljesen igaz, hiszen Önök ott voltak a paralimpián, bár nem Los Angelesben, hanem New Yorkban.

Az utolsó pillanatig kétséges volt a kijutásunk, de végül „csoda” történt. Talán az is szerepet játszott a dologban, hogy akkor még Fáklya Világjátékoknak nevezték az eseményt, nem volt rajta az „olimpiai” címke. A megnyitón részt vett az akkori elnök, Ronald Reagan is. Azóta se volt olyan sikeres paralimpiája Magyarországnak, mint akkor, 13 aranyérmet nyertünk összesen, ez fantasztikus szereplésnek számított.
Jómagam négy aranyéremmel tértem haza, hármat egyéniben, egyet pedig váltóban szereztem.
Persze azt tudni kell, hogy a parasportban nem feltétlenül az győz, aki a leggyorsabb, legügyesebb.
Életem első versenyén szembesültem azzal, hogy én valójában parasportoló vagyok. Egészen odáig az épekkel edzettem, és így is tekintettem magamra. Darnyi Tamással, Szilágyi Zolival, meg Szabó Joe-val edzettem egy medencében.
Szóval amikor először besétáltam a paraúszók közé, nyomasztó volt látni azt a sok fogyatékkal élőt. Végtaghiányosak, amputáltak, gyengénlátók stb. úsztak, sokkolt a látvány, így egyből sarkon fordultam. Nem csak a fogyatékos testek látványa zavart, de azt sem értettem, miért kellene nekem versenybe szállnom egy mindkét lábát elvesztett úszóval? Mégis miféle győzelmi értéke van annak, hogy én leúszom őt száz méteren – hetvenöt méterrel?
De aztán valaki utánam rohant, visszahívott, és akkor elkezdtünk beszélgetni. Az is kiderült, hogy mindenkinek a sérülése, vagy a hiányossága kap egy szorzószámot, és az elért időeredményét beszorozzák ezzel a számmal. Tehát hiába előzök meg egy végtaghiányost hetvenöt méterrel százon, akkor is ő győz, merthogy olyan jó a szorzója.
Ebből jöttek is a tréfálkozások, hogy figyelj, nekem olyan jó a szorzóm, ha beállok a tusolóba, akkor is megverlek. Úgyhogy végül is versenybe szálltam, aztán egyre inkább megtapasztaltam, hogy mennyire életvidám, életerős, életigenlő emberek a parasportolók. A mozgássérültek többségének az egészségeseket is megszégyenítő lelkiereje van.

A sportkarrier mellett pályát is kellett választania, gondolom agrármérnök édesapjától örökölte a biológia, a kémia szeretetét, így lett gyógyszerész.

Igen, szerettem ezeket a tantárgyakat, de a felvételihez még sokat kellett tanulnom, ezért elsőre föl sem vettek az SZTE Gyógyszerésztudományi karára.
Ekkor arra gondoltam, hogy a következő évben, elkezdek gyógyszertári asszisztensnek tanulni. A békéscsabai Gyógyszertári Központban volt ilyen iskola, ahol komoly gyakorlati képzés folyt, két hetet töltöttünk patikában, egy hetet pedig elméleti oktatáson. Ezalatt nagyon megkedveltem a gyógyszertári munkát, ahol mindenkinek „csak” segíteni kellett.

Akkor még más volt a gyógyszerészek szakmai megítélése?

Talán igen, de számomra nem ez volt a lényeg. Őszinte leszek, nagyon tetszettem magamnak fehér köpenyben. A betegkiszolgáló térben volt a „magizós” rész, mindig ott virítottam a lányok előtt.
Egy év kemény tanulás és munka mellett végül fel is vettek a SZTE Gyógyszerésztudományi karára. Diploma után, 1992-ben Battonyára kerültem dolgozni, ott kaptunk szolgálati lakást – az akkori feleségemmel, aki nem volt szakmabeli, mégis utánam jött a világ végére. Merthogy egy várpalotai lánynak Battonya azért a világvége volt. Amikor apósom először meglátogatott bennünket, mondta is, hogy fiam, ha valami itt történik velem, hát nem találnak ránk sohasem...
Beosztott gyógyszerész voltam a patikában, az emeleten volt a szolgálati lakásunk. Oda született meg az első fiunk, Ádám. Közben a szüleimet, akik újkígyósi származásúak, megkereste a szabadkígyósi polgármester, mivel hallotta, hogy a fiuk gyógyszerész lett, és hát nyitnának egy patikát a községben. Nem vezetné-e az Attila, ha minden támogatást megadnak?
Belevágtunk. Ha jól emlékszem, talán hárommillió forint kamatmentes kölcsönt kaptunk az önkormányzattól 25 éves törlesztésre, ami hatalmas segítség volt. Ugyanakkor az építkezés, beruházás fennmaradó költségeinek előteremtése nem volt egyszerű a szüleimnek, ezért, hogy segítsem őket, még úszásoktatást is vállaltam.
Kihívásokkal teli időszak volt, ugyanakkor azt éreztem, hogy valahogy kedvezően állnak a csillagok. Ambiciózus voltam, és ez akkor, nem sokkal a rendszerváltozás után, amikor kinyílt a világ, nagy előnynek számított. Persze felelősségteljes, jó döntéseket kellett hozni, ami nem volt egyszerű.

De meglett az eredménye, hisz több gyógyszertáruk is van, a békési egészen monumentális – már patikai léptékkel mérve...

Hát igen, ma már lehet nem építenék ekkorát, 300 négyzetméter alapterületű, 130 négyzetméteres az officinánk, hatalmas a belmagasság is, mint egy templomban, 8-10 méter. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy belevágjunk, mai szemmel nézve is óriási hitelt vettünk fel, de azt kell mondjam megérte. Vitt a lendület, és őszinte leszek, visz ma is, mi mindig egy kicsivel az aktuális korszellem előtt járunk, és ennek megvan a hozadéka.
Szabadkígyós is megvan még, ugye onnan indultunk, aztán lett a Békés 1994-ben, 2014-ben pedig Mezőberényben, Békéstől 15 kilométernyi távolságra vettük meg egy kolléga gyógyszertárát. Így három patika ügyeit koordináljuk Dalmával, a feleségemmel, aki szakasszisztensként segíti a munkámat.
Itt jegyzem meg, hogy a cikk születésekor van folyamatban egy negyedik patika megvásárlása, amit babonából azért még nem említenék.
Ha szükséges, például nyári szabadságolások idején örömmel állok a tára mögé, BENU feliratú hófehér köpenyben, ilyenkor kiélvezem, hogy azzal foglalkozhatom, amit a legjobban szeretek. Sajnos utána vissza kell változzak szigorú menedzserré, akinek gazdasági döntéseket kell hoznia.

Ha jól tudom, csak a közelmúltban csatlakoztak a PHOENIX-hez, milyenek a tapasztalatai?

Minden a Covid első hullámának idején kezdődött. Egy másik nagykereskedővel volt főbeszállítói szerződésünk, és ők bevezették a dobozkorlátozást, nem kaptunk annyi gyógyszert, mint amennyire a betegeinknek szüksége lett volna. Akkor első felindulásunkban elküldtük a PHOENIXnek ugyanazt a megrendelést, és csodák csodájára, reggel megállt a patika előtt a PHOENIX furgonja.
Aztán változtak a piaci körülmények, konszolidálódott egy kicsit a helyzet. Számunkra hiteles az a cég, aki arra is képes odafigyelni, hogy egy konkurens patikát kisegítsen. Aztán a másik nagyker által működtetett franchise hálózat, szépen lassan bevont a rendszerébe néhány a közvetlen közelünkben lévő gyógyszertárat. Mivel szeretünk „mások” lenni, másként működni, ekkor fordultunk a PHOENIX-hez és ő pedig felénk, amiért azóta is hálásak vagyunk!
Precízek, pontosak, ugyanakkor van egy közvetlen, baráti arca is a vállalatnak, mivel mindig van kihez fordulni, ha problémánk van.

Négy gyereket nevelt fel, és már két unokával is büszkélkedhet. Lesz, aki továbbviszi a hivatást?

Hát egyenlőre nem úgy néz ki, már mindannyian felnőttek, és más-más pályát választottak. Ádám már túl van a 30-on, Dávid is – ő a két unokám büszke édesapja – de a két kisebb fiam, Máté és Márk is teszik a dolgukat és igyekeznek boldogulni ebben a nem egyszerű világban.
Az a lényeg, hogy egy stabil, biztonságos hátteret tudjak biztosítani a hivatásommal, ők pedig járhassák a saját útjukat. De... talán majd az unokák!

Kalmár András

2025. szeptember