Egyáltalán nem, a férjem is, én is tősgyökeres fővárosiak voltunk. A mi családunkban nem is volt gyógyszerész. Édesapám vendéglátós volt a háború előtt, de aztán elvitték katonának, édesanyám pedig két gyerekkel fedél nélkül maradt. De szerencsére a nővére evangélikus diakonissza volt, ráadásul a legendás embermentő, Sztehlo Gábor jobbkeze. Mi is egy védett házba kerültünk, Sztehlo védőszárnyai alá, édesanyám pedig azokban az otthonokban dolgozott, ahol a zsidó gyerekeket bújtatták. Édesapám '49-ben jött haza a hadifogságból – rá sem ismertem.
Aztán az apai nagynénémnek kiutaltak egy lakást, de ő azt mondta édesanyáméknak, nektek két gyermeketek van, költözzetek be ti! Közben édesapám is munkát kapott a Béke Szállóban, aztán a Gellértben, pincérkedett, majd étteremvezető lett – lassan rendbe jött az életünk.
Sőt, azt kell hogy mondjam, nagyon szép gyerekkorom volt. Én nem éreztem azt, amit a felnőttek, hogy egy rettenetes háború után vagyunk, bár már hatévesen romról romra jártam, gyűjtöttem a réz töltényhüvelyeket, mert a MÉHtelepen kilójáért négy forintot fizettek. Az utcán nőttem fel, ott játszottunk, kalandoztunk, forgalom akkor még nem volt. Nyolc éves koromban aztán átmentem kishajóval – voltak ezek a furcsa apró hajók, amiket valamiért a törpékről neveztek el – Hapci, Morgó Szundi – a Margitszigetre, a Hajós Alfréd Uszodába, mert láttam, hogy aki oda jár, annak ingyen jegyet adnak. Akkor húsz-harminc fillér volt a hajójegy. Odamentem az egyik edzőhöz, hogy én is akarok ingyen jegyet. Az mondta, jól van kislány, hát ugorj be a vízbe, megnézzük, hogy úszol. Jól úsztam. Aki pedig megnézett, az nem volt más, mint Jáki Béla, a legendás úszóedző, aki nem sokkal azután Kínában telepedett le.
Magamtól. Egyébként is nagyon jó mozgású gyerek voltam, cigánykerekezve közlekedtem az utcán. Még néptáncoltam is, aztán szóltak a KSH-ból, hogy menjek atletizálni. Azt is nagyon szerettem.
Aztán az iskolánkba eljött Hátszegi Ottó, hogy vívókat toborozzon, így vívni kezdtem Ottó bácsi szárnyai alatt, aki nagy jövőt látott bennem – ebben a sportban aztán komoly sikereim voltak, válogatott kerettag is lettem.
Egyébként nagyon rossz gyerek voltam, de a mozgás lekötötte az energiáimat. Az osztályfőnökömet, Varsa Vera nénit viszont nagyon szerettem, szerettük őt mindannyian. Most augusztus végén - szeptember elején majd újra találkozunk, mi, akik 1950-ben az elsősei voltunk. Tizennyolc éve minden nyár végén összejövünk. (Egyébként Vera néni lányát sokan ismerik, Virág Juditnak hívják, műtárgyakkal foglalkozik.)
A vívásnak aztán véget vetett a szerelem és az egyetem.
Igen. Oda úgy kerültem, hogy a vívók között volt egy kedvesem, aki ismert egy gyógyszerész lányt, aki szintén vívott, és azt gondolta, hogy az nekem való, mivel érdekelt a vegyészet is. Kitűnőre érettségiztem, úgyhogy rögtön fel is vettek.
Igen, Gedeon a csoporttársam volt, ráadásul ő is versenyszerűen sportolt, birkózott. De ez nem szerelemnek indult, sőt, állandóan vitatkoztunk, de mindig ideológiai kérdéseken. Sose veszekedtünk, csak filozofáltunk.
Nem, de ez a többi csoporttársammal is így volt. Volt egy összetartó baráti körünk, végigstoppoltuk Európát, én jól beszéltem franciául, így könnyen ment a kommunikáció is. Sülve-főve együtt voltunk, de Gedeonnal akkor még nem alakult semmi.
Amikor aztán lediplomáztunk, én Egyeken kaptam állást, a Hortobágy szélén, mert Budapesten csak a házasok maradhattak. Egyek, ez a régi egyházi birtok, abban az időben rettentően elmaradott volt, egyetlen főutcája volt csak. De kaptam itt egy garzonlakást, ráadásul szinte teljesen egyedül voltam egész nap a patikában, azt csináltam, amit akartam – boldog voltam. Néha lementem a Tiszára úszni, ami 7 kilométerre volt, de ez azért kitudódott, így az igazgatótól kaptam egy dörgedelmes levelet, hogy ha ez még egyszer előfordul, akkor kitesznek. Egyébként meg könyvtárba jártam és esténként franciául szavaltam a főutcán, egyszer meg is állítottak a rendőrök, diverzánsnak néztek.
Aztán jó egy évvel az egyeki kinevezésem után, azt mondta Gedeon: – Figyelj, Panni, mi állandóan együtt lógunk, hát házasodjunk össze! – Azt mondtam, igazad van, házasodjunk! Nagyon sok közös vonásunk volt, mind a ketten nagyon szabadságvágyó emberek voltunk, minket nem érdekelt a karrier, a rang, a pénz, ezért is találtunk egymásra. A csoporttársaim szerint Gedeon már első éves korunktól szerelmes volt belém, de nekem akkor volt egy vívó kedvesem, úgyhogy nem gondoltam rá komolyan. De amikor megkért, rájöttem, hogy vele érdemes lesz leélni egy életet. Ő mindenben a partnerem volt, minden érdekelte, nyitott volt a világra. Rengeteget olvastunk, társaságba jártunk, fiatalok voltunk és élveztük a szabadságot, amit a vidéki élet, Tiszadada adhatott.
Gedeon apja vitte ott a gyógyszertárat, és amikor nyugdíjba ment, mi kerültünk oda. Kiderült, hogy egy ilyen kicsi patikába nem kell két fő, így gondoltam keresek munkát a Tiszavasvári Alkaloidánál. Rögtön ajánlottak is egy állást, a dokumentációs osztályt kellett volna megszerveznem. A francia nyelvtudás nagy előnyt jelentett, de mondták, hogy az nem elég, orosz nyelvvizsga is kell, mert ez az állás sok utazással jár. Akkor már a gyerekek is megvoltak, úgyhogy inkább a tiszavasvári patikába jelentkezem dolgozni.
Így végül Gedeon Árpi lett a tiszadadai patikus, én meg átjártam Tiszavasváriba. De mikor jött a privatizáció, akkor megalapítottam a nyíregyházi szakrendelővel szemben a Gedeon Patikát.
Persze, hiszen mi mindent közösen csináltunk, ez volt benne a jó. Mind a ketten csóró, nulláról induló emberek voltunk, és a pénz ugyan nem érdekelt igazán, de a gyerekeinket el kellett tartani valamiből.
Az első gyerek, Panni gyógyszerész lett, a második gyerek Árpi, ő azt mondta, nem akar vastag szemüveges lenni, nem akar állandóan tanulni – akkor azt mondtam neki, hogy legyen fogtechnikus. A harmadik gyerek, Tamás, fogorvos lett, de ő már ötéves korától ez akart lenni.
Volt egy pár, akik szintén Tiszadadára kerültek, a férj fogorvos volt, nagyon jó barátaink lettek, együtt úsztunk, játszottunk, mulattunk. És Tomi azért akart fogorvos lenni, mert azt látta, hogy a fogorvos felesége nagyon szép... Ez volt a motivációja. A negyedik gyerek János, ő itt nőtt föl a patikában, nem csoda, hogy gyógyszerész lett.
Az az igazság, hogy a gazdasági ügyeket mindig én intéztem. Gedeont ráadásul a falu polgármesterévé is választották két cikluson át, a megyei gyógyszerész kamara elnöki tisztét is ő töltötte be, de azért ott állt a tára mögött, bár másra már nem is nagyon maradt ideje. A háttérmunkát ezért én irányítottam.
Ami a nagykereskedőket illeti, mindenkivel próbálkoztam, de őszintén mondom, egyedül a PHOENIX-szel sikerült kialakítani korrekt kapcsolatot. A mai napig is ők a biztos pont az életünkben, pláne, hogy mióta Gedeon elment, egyedül viszem a céget, bár János fiam sokat segít.
Kazinczynak van egy mondása: Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Amennyire visszaemlékszem, négyéves koromtól mindig ez járt a fejemben. Látom, hogy a korosztályom, ha abbahagyja, hamar leépül, úgyhogy amíg tudok, dolgozom.
Mindig eszembe jut, amikor még fiatalon, egy kollégám családja meghívott vacsorázni, ott volt az apja is, szintén gyógyszerész, 84 éves volt, idősebb, mint most én. Megkérdeztem tőle, hogy Laci bácsi, mondja már meg, érdemes volt-e gyógyszerésznek menni? Erre ő azt mondta, hogy ha csak egyetlenegy embernek a fájdalmát sikerült enyhítenie, akkor már megérte.
És ez mindig bennem motoszkál, amikor dolgozom. Meg az is, amikor az egyik kolléganőm azt mondta, úgy az államvizsga táján, hogy Panni, egy csepp mézzel több legyet fogsz, mint egy liter ecettel. Ezek a mondatok bennem maradtak, és amikor ott állok az officinában, gyakran eszembe jutnak.
Kalmár András
2025. június