dr. Wagner Gábor Márton

Gyula közel fekszik a román határhoz, ez a gyógyszertár vendégkörén is érződik? 

Hogyne, főleg amióta Románia is a schengeni övezet része. Elég sokan jönnek a határ túloldaláról, mivel sok minden ott nem elérhető, többen érkeznek vénnyel is. Főleg román nemzetiségűek, akik általában jól kommunikálnak angolul. És segítség, hogy az egyik gyógyszerészünk beszél románul is. 
Egyébként a gyógyszertár látogatóinak közel a fele környékbeli, visszatérő vendég, mondhatom, hogy törzsközönségünk van. 

Családi gyógyszertárról van szó? 

Igen, édesanyám gyógyszerész, édesapám orvos, de az ő szülei még gazdálkodók voltak, anyu ősei pedig csallóközi kereskedők, akiket kitelepítettek. 
Én anyu hivatását követtem, a bátyám pedig apuét, orvosprofesszor lett Németországban. 
Egyébként apu felmenői svábok, innen a Wagner név. A nagyszüleim még beszélték a sváb tájszólást, amit azért nagyon nehéz megérteni, még akkor is, ha valaki perfekt német. 

Egyértelmű volt, hogy Ön is gyógyszerész lesz? 

Művészeti vonalon akartam továbbtanulni a gimi után, de jött a patikaprivatizáció, akkor nyitottuk meg a gyógyszertárat ’93-ban, én ’94-ben érettségiztem. Egyértelmű volt a szülői vágy, "...tanulj fiam gyógyszerésznek, az egy biztos szakma, ráadásul most már itt van a családi patika is". 
Én elfogadtam ezt, mivel őszintén érdekelt a gyógyszerészet is, ezért összeszedtem magam és felvettek a Szegedi Egyetemre. 

Ezzel akkor az édesanyja nyomdokaiba lépett, ugye? A művészeti ambícióját a műveiből ítélve nem adta fel. 

Igen, gyógyszerész lettem. Öt év alatt végeztem el az egyetemet, nem volt egyszerű, de végül meglett a diplomám. És akkor azt mondtam, hogy most aztán irány a művészet! Beadtam a felvételimet több képzőművészeti egyetemre is, Pécsre, Bécsbe, Budapestre, de egyik se jött össze. Azért kitartó voltam és végül felvettek az óbudai képzőre, ami akkor még Ars Hungarica néven működött a Hajógyári szigeten, felvételi előkészítő szakközépiskolaként volt bejegyezve. 
Nagyon jó alma mater volt, a mai napig úgy gondolom, többet kaptam ott, mint később, a Képzőművészeti Egyetemen. 

Milyen volt a budapesti élet? 

Én Szegedet is úgy éltem meg, mint egy kisvárost, ami nem sokkal nagyobb, mint Gyula. De Budapest teljesen más volt! Igazi művészváros, igazi művészekkel, kiállítások, galériák, megnyitók – egy olyan szellemi közeg fogadott, ami teljesen lenyűgözött. Akkor eldöntöttem, hogy addig felvételizek a Képzőre, amíg be nem jutok. 
2003-ban már az esélytelenek nyugalmával adtam be a papíromat, akkor már nem is érdekelt az egész. De azért végig csináltam a felvételi vizsgákat, majd elmentem az El Caminora. Ott kaptam meg az SMS-t, hogy felvettek. 
Extatikus élmény volt! Utána plusz energiákkal tudtam mindent félretéve, átszellemülve végig csinálni a hátralévő utat. 

Az El Camino elsősorban spirituális utazás, hisz voltaképp egy zarándoklat, ugyanakkor nem kis sportteljesítmény... 

Ez így igaz. Egy hónapon át, napi átlag 30 kilométert gyalogoltunk a barátaimmal, 10 kg-os hátizsákokkal – mondjuk az enyém csak 8 volt, mert lekönnyítettem. Szóval volt benne sportteljesítmény és spiritualitás, hiszen maga a művészet is az. 
A kis jegyzetfüzetembe skicceltem le szinte mindent, amit láttam az utunk során. Idén eszembe is jutott, hogy készítek a rajzokból és a jegyzeteimből egy könyvet – de csak házi használatra, nem akarom kiadni. Sokan megírták már az El Camino-t, én pedig nem vagyok író. 

Szóval az El Caminoról ment egyenesen az Epreskertbe, ahol a képzősök műtermei vannak. 

Kis túlzással, de igen. Itt Klimó Károly lett a mesterem, nekem mindig példaértékű marad a pozitivitása, ahogy a munkáink felé fordult, mindig bátorított, kapacitált a kísérletezésre, az új dolgok kipróbálására. Az utolsó két évben Kéri Ádám lett a mesterem. 
Voltak kortárs festők, akik hatottak rám, nemzetközi szinten Gerhard Richtert említeném, elmosódott filmszerű, fotószerű képeivel. Részben ezért a mai napig én is filmekből szeretek témát meríteni. 

Most hol fest? Van saját műterme? 

Igen, amikor tíz éve építkeztünk, akkor már eleve úgy terveztem a házat, hogy a felső szinten legyen egy kb. 50 négyzetméteres műterem, nagy ablakfelülettel. Itt alkotok, sőt, már a kislányom is. Ő most 13 éves és nagyon ügyes. A fiam pedig 10 éves, de őt egyáltalán nem hozza lázba a képzőművészet, inkább a műszaki dolgok érdeklik. 

És a feleségével ketten vezetik a gyógyszertárat?

Igen. A feleségem is gyógyszerész, már a Képzőre jártam, amikor nálunk töltötte a nyári gyakorlatát, és ott ismerkedtünk meg. Pár évvel később anyukám átadta nekünk a patika vezetését. 

Hogyan osztja meg az idejét a két hivatás és a család között? 

Párhuzamosan foglalkozom a gyógyszerészettel és a művészettel is. Engem az alkotás teljesen kikapcsol és feltölt, de nem célom, hogy eladjam a képeimet. Persze előfordul, hogy kapok megrendeléseket... 
Délelőtt a gyógyszertár ügyeit intézem, tárgyalok, könyvelőkkel értekezem, hirdetéseket készítek, a feleségem pedig viszi a napi ügymenetet. Délután egytől van pár órám, hogy fessek, az este pedig már a családé. 

És a vacsoránál milyen szakmai problémák kerülnek szóba? 

Nyilván azok, amik mindenkit érintenek, bár például nálunk nem jellemző a munkaerőhiány, ezért is tudom megengedni magamnak, hogy minden nap fessek egy kicsit. 
Ami most minket foglalkoztat az a fejlesztés, patikaroboton is gondolkodtunk, meg az internetes vásárlás is szóba jött, de végül ezt túl költségesnek találtuk. 
A szabadpolcos megoldás is sokat foglalkoztatott, de van egy masszív officinánk égerfából, és azért a 10-20%-ért, amennyivel a nem támogatott étrendkiegészítő forgalmunk megnőne, nem biztos, hogy érdemes azt szétrobbantani. Alapvetően meg vagyunk elégedve a forgalommal, nem akarunk még egy patikát nyitni... és amúgy is egyre csak pörög a világ, mi pedig szeretnénk ezen egy kicsit lassítani. Mert a betegekkel való törődésre is időt kell szánni. Ugyanakkor azért mi is fejlődünk, most raktárat bővítünk, amit hamarosan át fogunk adni. 
Szóval inkább óvatosan, megfontoltan haladunk, nem jellemző ránk a törtetés. 

Kalmár András

2025. május