Egyértelműen a szakmai tárgyak szeretetén keresztül, mélyen érdekelt a kémia és a biológia. Mivel nem akartam orvos lenni, minden a gyógyszerészet irányába mutatott.
Aztán, ahogy egyre jobban megismertem a szakmát, úgy éreztem egyre testhezállóbbnak a gyógyszerészetet.
Az alapellátásban láttam magamat kiteljesedni, a betegekkel való kapcsolatban éreztem meg ennek a hivatásnak az erejét. Elég motivációt éreztem arra, hogy ezt az utat végig is járjam. Talpraesettséggel, rugalmassággal, energiával próbáltam kompenzálni a családi háttér hiányából eredő hátrányomat, és azt hiszem ez egészen jól sikerült, legalábbis ami az egyetemi éveket illeti.
Így van. Egy kollégiumban laktunk. Ráadásul ő is első generációs gyógyszerész, mint én, senki nincs a szakmából a felmenői közt.
Bár a betegekkel való személyes kapcsolat vonzott igazán, azért az egyetemen tudományos diákköri munkát is végeztem, és ebből kifolyólag elkezdtem a doktori képzést.
Menet közben aztán rájöttem, hogy ez nem az én utam, de még Szegeden maradtunk, akkoriban orvoslátogatóként dolgoztam.
Amikor összeházasodtunk, akkor költöztünk el Szegedről Hajdúdorogra a feleségem szülővárosába. Ő a helyi gyógyszertárban kapott munkát, én pedig egy hajdúnánási patikában helyezkedtem el. Később, ahogy a gyakorlati idő is meglett, patikavezetőként kezdtem dolgozni Debrecenben, aztán Nyíregyházán. Ezt követően jött az első saját patika, Borsod vármegye déli részén, egy faluban, Girincsen.
Így igaz. Három lányom van. 2011-ben, amikor önállósodtam, a legidősebb már velünk volt, aztán 2012-ben és 2014- ben érkeztek a húgai.
Valóban bátor döntés volt, már azért is, mert a gyógyszerészképzésben a munkának erről a részéről kevés szó esik, igaz, az elképzelésem és a tapasztalatom is megvolt, sőt éppen ez utóbbi motivált abban, hogy saját lábamra álljak.
Ugyanis nagyon sok mindent nem úgy szerettem volna csinálni, mint a korábbi főnökeim és így adódott a lehetőség, hogy kipróbáljam, lehet-e másképp is gyógyszerésznek lenni.
Ugyanakkor be kell vallanom, nem kockáztattunk olyan nagyot, mivel egy kis faluban kezdtünk, ahol nem volt konkurencia. Az „üzleti tervemben” az szerepelt, hogyha ugyanúgy tudom üzemeltetni a gyógyszertárat, mint ahogy az előző nyugdíjas tulajdonos, akkor nem lesz baj hosszabb távon.
De aztán a szerencse ránk ragyogott – vagy nem is tudom, hogy magyarázzam ezt – és elég gyorsan nekiindultunk, szépen fejlődött a vállalkozás. Ennek köszönhetően egyre előnyösebb kapcsolatot sikerült kiépíteni a bankokkal. A forgalmunk megduplázódott, tudtunk terjeszkedni a régióban, jött a többi patika.
De persze ehhez kellett egy nagykereskedő. Kalandos volt ez a történet, mert megjártunk mindent, kerestük a helyünket a világban, voltunk mi Tevások, Hungarosok és lettünk végül PHOENIX-esek. Végre jó helyen vagyunk, jók a kapcsolataink, mondhatom, hogy beleöregedtünk a szakmába az elmúlt tizenpár évben.
A nagykereskedő jó megválasztása a gyógyszerész lételeme, és azt a korrektséget, meg az emberi kapcsolatokat senki nem hozta úgy, mint a PHOENIX, a telephelyvezetőktől kezdve a managementig. Nagyon egyértelmű, és jó döntés volt a PHOENIX mellett letenni a voksunkat, ugyanakkor ez egyáltalán nem csak a pénzről szólt. A választásunkban a személyi háttér nagyon erősen motivált, és őszintén szólva ezt a döntésünket azóta is minden alkalommal meghálálják. Tényleg mindig ott van a PHOENIX, amikor kell, rengeteg problémás helyzetben támaszkodhattunk rájuk.
Voltaképpen arról van szó, hogy mégiscsak azért lettem gyógyszerész, mert fontos volt számomra az elesett emberek támogatása, a fájdalmaik enyhítése, meggyógyítása. És ezt én vállalkozóként sem tudtam letenni, bár sajnos már kevesebb beteg-gyógyszerész kapcsolatban vagyok szereplő, mint azt szeretném, mivel a gyógyszertárakat irányítani is kell... ha az ember jól akarja csinálni a dolgokat, akkor nem juthat mindenre ideje.
Viszont a munkatársaimat úgy válogatom meg, hogy a hozzánk forduló betegekben a segítségre szorulót lássák és ne – elnézést a kifejezésért – a pénztárcát. Ha van a sikerünknek úgynevezett titka, akkor csakis az, hogy emberként tekintünk azokra, akik betérnek a gyógyszertárba. Én mindig azt gondoltam, hogy valahol az az élet értelme, hogy segítsünk azoknak, akik rászorulnak.
Nyilván onnan is, a családomra ez mindig jellemző volt, de úgy gondolom, hogy nálam ez inkább ösztönből fakad, nem valamiféle erkölcsi szabályt követek. Szerintem ez egyértelmű, ha például valaki nem aludta át az éjszakát, mert valami problémája van, az ne kioktatást kapjon, hanem tanácsokat, őszinte beszélgetéseket, meg józan segítőkészséget. Lehet, hogy ezzel nem vagyunk sokkal különbek, mint mások, de hát a józan ész is azt diktálja, hogy így kell ezt csinálni.
Tudom, hogy sokan nem mélyülnek el ebben, inkább az a fontos, hogy legyen elvégezve a munka, legyen meg az árrés, stb. stb. Nekem fontos, hogy az, aki bejön hozzánk, az jó érzésekkel távozzon. Én ezt a hozzáállást elvárom a munkatársaimtól is, és sikerült ilyen közeget kialakítani magam körül. Ez a megközelítés mindenféleképpen pozitív, jó hangulatot szül, és azt hiszem ez az erősségünk. De ha üzletemberként nézem, akkor is megtérülő befektetésről van szó, mert az a beteg, aki hálát érez azért, mert kapott tőlünk valamit – akár csak egy mosolyt – az utána vissza is fog térni hozzánk.
Négy gyógyszertárunk van, Miskolcon kettő, Hejőbábán és Hajdúdorog egy-egy, és körülbelül harminc embert foglalkoztatunk. Nem vagyok ott mindenhol mindennap, de heti egyszer azért megfordulok mindegyik patikában.
Alapvetően az irodai dolgokkal foglalkozom, de ha munkaerőfronton be kell segíteni, akkor mindig örömmel megyek, annak ellenére, hogy ez egy 150-200 km-es autózást jelent alkalmanként.
Így igaz. Persze előre mindent megterveztem, aztán egyik reggel, miután elvittem a gyerekeket az iskolába, felültem a kerékpáromra és 12 nap tekerés után oda is értem.
Kellett egy célpont. És ez tűnt a legizgalmasabbnak.
Egyik sem áll távol tőlem, leginkább a kultúrtörténeti érdeklődés vezetett, de ugyanakkor ez egy elvonulás is volt.
A zarándoklat is stimmel, bár a vallási megközelítés nem feltétlenül igaz erre az útra. Ha túl sok nyüzsgés van az életemben – márpedig az elmúlt időszak eléggé sűrű volt – mindig keresem a lehetőséget, hogy megtaláljam a nyugalmat. Hegyi túrázás vagy kerékpározás, szinte mindegy, az a lényeg, hogy megtaláljam a nyugalmat, úgy töltsek el egy napot, hogy semmi ne zavarjon, és tudjak a környezetemre, a természetre figyelni. Szeretek így kikapcsolódni.
A családi kirándulás az más. A közösen eltöltött időről, együttlétről szól, nem keressük az efféle kihívásokat. A lányaim 10, 12 és 16 évesek, őket most más köti le.
A középső lányom nagyon határozott abban, hogy gyógyszerész lesz. Természetesen ennek nagyon örülök, de sosem terveztem ezzel. Az ember ugyanakkor mindig kíváncsi, hogy a gyerekei milyen utat választanak. Azt nem tudom megmondani, hogy miből fognak az emberek 10-15 év múlva megélni, illetve, hogy mi lesz majd a fősodor, mik lesznek a jól menő vállalkozások. De egyvalami biztos, hogy bármit hozhat a politika, vagy a tudomány fejlődése, a beteg-gyógyszerész kapcsolatra mindig is szükség lesz. Ha valaki beteg, vagy ne adj Isten elvesztette az egyik családtagját, akkor arra lesz szüksége, hogy valaki a vállára tegye a kezét, vagy megölelje... és ezt nem pótolja semmiféle mesterséges intelligencia.
Kalmár András
2025. január 20.