A vásárlókörön nem érezzük az országhatár közelségét, persze gyakran átruccannak a „sógorok” is, ha egy-egy akciós termék felkelti az érdeklődésüket, de ami manapság a határmentiséget meghatározza, az a munkaerőpiac.
Ausztria elszívja a szakembereket – persze ez az egész országra jellemző, általános probléma – sőt, nem csak Ausztriáról van szó, hisz a jobb megélhetés mindenkit motivál, így sokan indulnak el Németország, Anglia vagy Hollandia felé.
Nem egy frissen végzett gyógyszerész hagyja el az országot úgy, hogy kezdetben csak szakasszisztensként dolgozik és csak a különbözeti vizsga megtétele után lesz újra gyógyszerész. A jövedelemkülönbség jelentős, és ez – valljuk be – hosszú távon komoly versenyhátrányt jelent a hazai patikáknak, és persze az egészségügynek. Nyugat-Magyarországon különösen érezhető ez a trend.
Édesanyám családjában ő volt az első diplomás, a nagyapám szűcs volt, a nagymamám pedig írógép-műszerész. Édesapám viszont szemorvos, aki már harmadik generációs orvos volt a családjukban. Budapest után az ajkai kórház osztályvezetője lett, majd Sopronban nyitott magánrendelőt. A bátyám érsebész lett, talán azért, mert mind anyai, mind apai ágon örökölte a felmenők kézügyességét.
Az ajkai évek alatt édesanyám a városhoz közeli városlődi patikát irányította, de amikor ideköltöztünk, a nagycenki Richter Gedeon Gyógyszertár vezetője lett, amit később privatizált, ekkor keresztelték át Ezüsthársra.
A privatizáció nem volt egyszerű a szüleim számára, az alkalmazotti létből vállalkozóvá lenni, pénzügyi felelősséget vállalni – ez akkor még ismeretlen terep volt, de belevágtak, és ezzel sikerült megteremteniük azt a stabilitást, ami nagyon sokat számít a mai, hirtelen változó és sokszor kiszámíthatatlan világunkban.
Ebben nagy segítségükre volt a PHOENIX is, a kezdetektől velük dolgoztak, ez egy emberarcú, közvetlen és rendkívül rugalmas nagykereskedelmi vállalat mind a mai napig.
Eredetileg a község másik végében állt a patika, de az ezredfordulón átköltöztünk ide, a 84-es főút mellé – egy tágasabb, jobban megközelíthető és minden szempontból korszerűbb gyógyszertárat nyitottunk.
Bizonyos szempontból igen, hiszen én is patikában nőttem fel, mint megannyi gyógyszerész csemete – a gyógyszertár eleinte ugyanabban az épületben volt, ahol laktunk.
Apai ágon a három generáción átívelő orvosi hivatás, anyai ágon pedig a gyógyszerészet megszerettette velem az egészségügyi munkát. Gyerekként sok időt töltöttem a patikában és édesapám rendelőjében, iskola után, de a nyári szünetben is gyakran elkísértem a nagypapámat – aki szintén szemorvos volt – a rendelőjébe. Mindig is dolgozott bennem egyfajta segíteni akarás, volt bennem empátia, ezért is éreztem azt, hogy ez a hivatás engem valóban „hív”. De azzal is mindig tisztában voltam, hogy ez egy biztos pálya, és egy családi kézben lévő gyógyszertár megfelelő jövedelmet tud biztosítani.
Persze gyerekként sok minden más is érdekelt, például a régészet, az egyiptológia – ebben azért nagy szerepe volt az Indiana Jones filmeknek is. De nem volt rajtam semmilyen családi nyomás, egyszerűen az tűnt a legkézenfekvőbbnek, hogy én is gyógyszerész legyek.
Igen, véletlen egybeesés, hogy az édesanyám is kórházban helyezkedett el az egyetem után, és én is a nyomdokaiba léptem. Pécsen végeztem, majd friss diplomásként egy közforgalmú gyógyszertárban kezdtem dolgozni, de valamivel később egy kolléganőm átcsábított a szigetvári kórházba, ahol végül főgyógyszerész lettem.
A kórházi munka teljesen más szemléletet igényel: ott nem egyéni receptekkel dolgozik az ember, hanem osztályok, terápiás protokollok, nagy rendszerek szintjén kell gondolkodni. Nagyon sokat tanultam ott, szakmailag és vezetőként is.
Négy év után azonban éreztem, hogy lépni szeretnék, pedig imádtam Pécset... Mégis haza akartam költözni, mivel a családunk nagyon szétszóródott: a bátyám Budapesten élt, a szüleim Nagycenken. Ritkán találkoztunk és ennek megszervezése sem volt túl egyszerű.
2015-ben hazaköltöztem, de utána pár évvel még dolgoztam egy budapesti gyógyszertár megbízott vezetőjeként is, ami sok tapasztalatot hozott. A COVID-időszaktól kezdve aztán fokozatosan vettem át a patika vezetését.
A 84-es út sokakat erre hoz, Ausztriába jövet-menet, számos új, és egyszeri vásárló fordul meg nálunk, de nagyrészt a környékbeliek járnak hozzánk. Ez nagy felelősség, hiszen itt személyes ellátásról, tanácsadásról van szó, és van visszajelzés is, nem úgy, mint egy nagyvárosban.
Egy-egy családot évtizedek óta ismerünk, sokakat a keresztnevükön szólítunk, tudjuk, hogy vannak-e például örökölt allergiák, érzékenységek, hogy kinek mi vált be és mi nem. Közvetlen a kapcsolatunk a betegekkel, és azt hiszem, ez így is van rendjén. Ha a betegek megbíznak bennünk, akkor sokkal hatékonyabban tudunk nekik segíteni.
Az elmúlt évek gazdasági változásai, az infláció, a bérrendezések aránytalansága komoly terhet jelentenek a közforgalmú gyógyszertáraknak, a kórházi béremeléseket nem követte a patikák finanszírozása. És vannak régóta húzódó kérdések, amelyek lassan haladnak, ezek közül a legégetőbb talán a vényköteles gyógyszerek kiadásának szabályozása. Mert ha valaki rendszeresen szed gyógyszert, például magas vérnyomásra, de későn eszmél, hogy elfogytak a tablettái és nem éri utol az orvosát, akkor legálisan nem kaphat segítséget a patikában sem, ami – valljuk be – nonszensz. Ez egy komoly társadalmi probléma, az orvoshiány világméretű, és a leterheltség csökkentése, bizonyos kompetenciák átvállalása létfontosságú lenne hazánkban is.
A feleségem, Brigitta Budapesten született, kozmetikusként és színtanácsadóként dolgozott a fővárosban, aztán 2020 februárjában költöztünk Sopronba – néhány héttel a járvány kitörése előtt.
A COVID nehéz időszak volt, az ő szakmájában pedig komoly problémákat okozott, de azért együtt mindent megoldottunk. Két és fél éve született meg a kislányunk, Miléna, aki teljesen új ritmust adott az életünknek, minden más perspektívába került. Ami szabadidőm van, azt velük töltöm: szeretünk utazni, kirándulni, a természetben lenni, ráadásul Miléna nagyon mozgékony, energiadús kislány, így, ha csak tudunk, a szabadban vagyunk vele. Azt gondolom, hogy egy kisgyerek számára létfontosságú az állatok, növények közelsége, nagyon sok gyerek nő fel úgy, hogy nem lát zöldet, rétet, erdőt maga körül, mi azért nagyon szerencsések vagyunk, hogy a kislányunk nem egy füstös nagyvárosban nő fel.
Miléna születése előtt azért nagyobb utazásokat is tettünk, gyerekkori álmom volt, hogy élőben is lássam Egyiptomot, néhány éve Brigivel el is jutottunk a Királyok Völgyébe. Hatalmas élmény volt szemtől szembe látni mindazt, amiről gyerekként annyit olvastam.
Nem, sőt, valószínűleg olyan régészek, amilyen én is szerettem volna lenni, Indiana Jones-szerű kalandorok ma már nem is léteznek. Ennek ellenére felemelő érzés volt a sokezer éves királysírok tövében állni. De sohasem bántam meg, hogy gyógyszerész lettem, mert itt a jelenben, a mostban lehet felelősségteljesen segítséget nyújtani, nem pedig porladó csontokban kutatni a múltat.
Kalmár András
2026. április 20.