Igen, tudom, de nagyon nehéz volt olyan frappáns nevet találni, ami jellemző erre a helyre, és más gyógyszertárat sem hívnak így. Az Aqua Fontis név úgy jött, hogy állt itt, a templom és a parókia között egy kút, úgy hívták, hogy „a pap kútja”. Gyerekkoromban, mielőtt bevezették volna a vezetékes vizet, én is sokat jártam ide, nagyon finom artézi vizet lehetett innen vinni. Ennek akartam emléket állítani a patika nevével és ez olyan jól sikerült, hogy az Önkormányzat és a polgármester
úr segítségével újra megnyitották a kutat, úgyhogy ma már tényleg van forrásvíz az Aqua Fontis Gyógyszertár előtt.
Korábban is volt Turán gyógyszertár, a Tabán utcában, én ott kezdtem el dolgozni 1980-ban, aztán ’95-ben, amikor lett rá lehetőség, privatizáltunk. De az az épület nem felelt meg egy modern patika kívánalmainak, ráadásul önkormányzati tulajdonban volt, nem lett volna értelme felújítani, ezért elkezdtünk egy megfelelő ingatlant keresni. Öt évbe tellett, mire megtaláltuk ezt a helyet – de itt nem volt más, csak egy alap, azt elbontottuk, és erre a telekre kezdtünk el építkezni.
Valóban. Nem akartam valami nagyon modern épületet, így sikerült találnunk egy építészt, akinek a felesége turai volt, és ismerte a helyi néphagyományokat, így egy olyan ház született, amelyen visszaköszönnek a turai motívumok. Tágas officinánk és tágas laborunk van, az emeleten pedig kialakítottunk két kis lakást, erre egyrészt azért volt szükség, mert amíg volt ügyeleti rendszer, ott tudott pihenni a gyógyszerész, manapság meg a munkaerőhiányon próbálunk ezzel segíteni.
Sajnos elég nehéz vidékre lecsábítani a fiatalokat, nem nagyon akarnak Pestről elmozdulni, pedig Tura nagyon jó helyen van, közel az M3-as, 40 percre van a főváros, tehát nem egy elzárt kis település. Azt gondoltuk, ha az álláshoz jár lakás is, talán könnyebb lesz gyógyszerészt találni.
Egyáltalán nem, gyerekként nem is ismertem gyógyszerészeket. Egyszerűen nagyon szerettem a kémiát, a biológiát, és bár a tanáraim azt javasolták, hogy legyek pedagógus, én az aszódi gimnázium után egyből a Semmelweis Egyetem Gyógyszerésztudományi Karára mentem. Szóval első generációs gyógyszerész vagyok, de nekem már van kire hagynom a szakmát és a gyógyszertárat, mert a két lányunkból a kisebbik, Enikő is gyógyszerész lett. A nagyobbik, Anikó pedig közgazdász.
Ez igaz, de ő Madridban él a családjával, úgyhogy főleg online tartjuk a kapcsolatot. A nagyobbik lányunokám, Blanka, aki most 15 éves, váltig állítja, hogy ő gyógyszerész lesz. De hát ráér még eldönteni! Enikőnél pedig három kicsi van, úgyhogy ő még csak részmunkaidőben dolgozik, de az a terv, hogy ha már nagyobbak lesznek, Enikő teljesen átveszi a helyemet.
Egyébként minden unokám imádja a patikát, és ha tehetik, jönnek, és szívnak egy kis patikaillatot.
Igen, hisz vannak azok a tősgyökeres turaiak, akikkel szinte együtt nőttünk fel, meg akiket láttam felnőni. Azért más világ ez, mint a nagyvárosban, ide néhány éve még viseletben jártak az asszonyok. A kollégáim is törzsgárda tagok, együtt kezdtük annak idején, mindnyájan kiváló szakemberek. Ráadásul nálunk mindig nagyon jó a hangulat. Mi nem kapkodunk, meghallgatjuk a betegeket, van időnk rájuk, szokták is mondani, hogy mi olyan beszélgetős patika vagyunk.
Ugyanakkor már nyugdíjas vagyok, az utóbbi időben pedig az egészségemmel is voltak problémák, úgyhogy jól fog esni a pihenés. De nagyon büszke vagyok arra, amit létrehoztunk, a férjem ugyan gépészmérnök, de ő intéz minden olyan dolgot a patika körül, ami nem gyógyszerészi feladat. Szóval kell a generációváltás, de amíg szükség lesz ránk, addig ott leszünk Enikő és persze Anikó mögött is.
Még a gimnáziumban. Nem sokkal érettségi után házasodtunk össze, '73-ban. Húsz éves voltam akkor...
Az biztos, hogy mindig szeretet vette őket körül, és látom, hogy ezt a szeretetet továbbvitték a saját családjaikba. Sőt, azt is láthatták, hogy mi mindent együtt csinálunk. Nem is említettem, de mi nem csak ezt a patikát építettük, hanem lett még egy kisebb is, a Magnólia, a Zsámboki úton, ez a városrész kicsit távolabb esik a központtól és az ott lakók nagyon örültek, hogy nem kell bebuszozniuk a városközpontig, ha kell valami a gyógyszertárból. Ott gyakorlatilag a férjem volt az építésvezető. Mindent ő intézett, szervezett, nélküle nem sikerülhetett volna. Nélküle, és a PHOENIX nélkül...
Hát... sajnos svájci frank alapú hitelt vettünk fel. Utólag persze már okos az ember, de akkor jó lehetőségnek tűnt. Aztán egyszerre csak az égbe szöktek a törlesztőrészletek, mi meg nem tudtuk időben rendezni a számlákat. Akkor a PHOENIX a megelőlegezte a gyógyszerkészletet, amit csak utólag kellett, részletekben kifizetni. Nagyon hálásak voltunk nekik, ez nagy segítség volt.
Mi egyébként a kezdetektől a PHOENIX-szel vagyunk, őszintén mondom, semmi pénzért nem váltanék. Minden nap kétszer jönnek, nem is értem, hogy tudtuk a PHOENIX előtti időkben heti egyszeri kiszállítással a betegeket ellátni. Rendkívül rugalmasak, és mindig pontosan szállítanak. Nagy dolog ez a mai időkben!
A kertészkedéssel már felhagytam, pedig volt konyhakertünk, de most már csak a virágokat gondozom. Imádok rejtvényt fejteni, olvasni, baráti társasággal túrázni, az unokák is sokszor velünk tartanak. Még nyaralni is eljönnek, pedig a nagyok már 15-17 évesek. Idén is együtt megyünk Horvátországba. Jön az egész család, mind az öt unoka! Azt hiszem ennél nem is kívánhatok többet.
Kalmár András
2025. augusztus