Édesapám belgyógyász-háziorvos, édesanyám pedig gyógyszerész, és a nyári szünetben én is, sok korombeli gyerekhez hasonlóan bejárhattam anyukám munkahelyére. Nagyon sok időt töltöttem a patikában, valahogy megfogott az a miliő. Minden gyógyszer nevét kívülről tudtam, és azt is, hogy mi melyik polcon, fiókban található. Persze a 80-as évek gyógyszerpalettája nem volt olyan széles, mint a mostani.
Őööö... hát elviekben ugye nem lehetett, de például, amikor áru jött – akkoriban még csak hetente egyszer – segíthettem pakolni. Ez nem volt olyan egyszerű, mivel a ritka áruszállítás azt eredményezte, hogy sokkal nagyobb raktárra volt szükség, mint manapság. De kenőcsöt keverni is nagyon szerettem. Ennek ellenére, már a kezdet-kezdetén tudtam, hogy én orvos leszek, gyerekorvos! Mindenkinek megmondtam, hogy én csak gyerekekkel vagyok hajlandó foglalkozni.
Nem, akkor még nagyjából az akartam lenni, ami a bátyám, történész, meg nyomozó, a Kántor-filmek hatására. De az utóbbiról apu gyorsan lebeszélt.
Végül orvosok lettünk, a bátyám is meg én is, de ez a gyógyszertári emlék azért mindig motoszkált bennem. Az Orvosi Egyetemen a szakdolgozatomat is gyógyszerhatástanból írtam. Nagyon szerettem ezt a tárgyat.
Közben jött a privatizáció – harmadéves voltam akkor – és a család számára fontos lett, hogy legyen gyógyszerészdiplomám is.
Egyrészt igen, ugyanakkor ma már nem tudnám az egyiket a másik nélkül elképzelni. Az egyik a másik nélkül szerintem olyan, mint egy félkarú óriás.
Nekem például teljesen más volt orvosként tanulni a Gyógyszerészkaron, mint a többieknek. Már csak azért is, mert emlékszem, szombaton kaptam meg az orvosi diplomámat, hétfőn pedig már be is iratkoztam a Gyógyszerészkarra. Ez csak így sikerülhetett, egyetemi padból egyetemi padba, ha egy évet kihagyok, nem jött volna össze, nem ültem volna újra vissza egy előadóba.
Miközben végeztem a Gyógyszerészkart, rájöttem az oktatási rendszer egyik problémájára is. Nevezetesen arra, hogy teljesen fordítva tanítanak mindent, mint ahogy azzal a gyakorlatban találkozni fogunk. Mindig betegségeket tanulunk, ahelyett, hogy azt tanítanák, hogy milyen tünet milyen betegségre utalhat. Ez az orvosi és a gyógyszerészi karra is igaz, de ezt elsősorban gyógyszerészként tapasztaltam, hiszen akkor már orvos voltam, az egyetem mellett dolgoztam.
Friss diplomásként kerültem be Szentesen a gyermekosztályra. Emlékszem, sehogy sem értette a gyermek-gasztroenterológus, hogy miért lesz a babáknak hasmenése a gyomorsav-csökkentő portól. Mert ő ugye csak a hatóanyagot írja fel, de azt valamilyen segédanyaggal hígítania kell a gyógyszerésznek. Ez általában tejcukor, tehát a laktóz. És ha a csecsemőnek valamilyen felszívódási zavara van, esetleg allergiás, akkor a gyulladt nyálkahártyán ez nem szívódik fel. Mondtam neki, hogy ha nem írja ki, hogy cukorral kéri a hígítást, akkor a patikában azt laktózzal fogják megoldani, ez pedig problémát okozhat. Ezen a kolléga nagyon meglepődött, nem értette, hogy miért hígítanak tejcukorral? Mondtam, hogy az az alap töltőanyag a gyógyszertárakban.
Aztán meg is oldódott a probléma, mert mindenkinek cukorral kértük a hígítást. Erre magától nem gondolna egy orvos.
Igen, de ugyanakkor, a problémákat is sokkal jobban észreveszi az ember. Például, ami miatt nap mint nap fogom a fejem, az a feladatkörök összeolvasztása, például gyakran olyan feladatokat akarnak elláttatni gyógyszerésszel, ami nem az ő területe.
Ugyanakkor meg gyakran az az információ, amit a gyógyszerésznek kellene átadnia a betegnek, valahol útközben elakad. Például vannak azok az antibiotikum-készítmények, amit a szülőnek kell elkészítenie. Na most a hét napra elegendő antibiotikum sokszor három nap után elfogy.
Igen. És mivel nem egyformák a gyártók, van, aki azt írja, hogy a vonalig kell az üveget vízzel megtölteni, van, aki pedig azt, hogy ennyi vagy annyi millit kell hozzáadni... És akkor jön a szülő, aki simán kiskanálba önti a port és úgy adja oda a gyereknek. Hajmeresztő történeteket tudnék mesélni!
Szentesen vagyok gyermek háziorvos, ezen kívül a gyógyszertár vezetésében veszek részt, illetve az öthetente ránk eső ügyelet, vagyis az éjszakázás az enyém. Persze ha nagyon megszorulunk, akkor beugrom a tára mögé.
Az az igazság, hogy a PHOENIX sokat segít, amióta megjelentek Magyarországon, mi PHOENIX-esek vagyunk. Amikor át kellett építeni a gyógyszertárat, akkor is számíthattunk rájuk.
Fontosak a személyes kötődések, Barcsay doktort jól ismerem, a gyermekeit is, ráadásul ő volt az állam-vizsga bizottságom elnöke. Édesanyámmal, édesapámmal is nagyon jóban vannak.
Régen teniszeztem, most már csak időnként játszom. De nagyon szeretek utazni, kirándulni a családdal, a feleségem is gyermekorvos, Szentesen volt rezidens úgy ismerkedtünk meg.
Három gyermekünk van, 8, 6, és 3 évesek, két fiú, egy kislány. Télen mindig van egy hét síelés, én felnőttként tanultam síelni, de a gyerekek már rendes sísuliban, úgyhogy lassan leköröznek. De nyáron is elmegyünk legalább két hétre, valahová.
A bátyám gyerekei nagyobbak, ott van, aki idén érettségizik, de nem látom rajtuk, hogy kedvet éreznének ehhez a hivatáshoz. Azt hiszem reálisan látják a helyzetet.
Minden esetre én boldog vagyok, hogy ezt a két szakmát választottam. Az irányért szeretnék köszönetet mondani a családomnak, a napi helytállásban nyújtott segítségért pedig a gyógyszertárban dolgozó csapatnak és a Jóistennek, aki mindig vigyáz ránk!
Kalmár András
2023. augusztus 1.
